Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 4. szám - KÖZÉLET - 1956-os emléktáblát avattak az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán
1956-os emléktáblát AVAttAk az EszterkÁzvj Károly TAnárképzö Főiskolán Több évtizedes némaság, hallgatás és elhallgattatás vette körül a hősök emlékét. Egyszerűen nem illett beszélni arról, ami történt, holott nem tartozott nemzetünk szégyen- teljes lapjai közé az a néhány napos dicsőség, mely nemzetközi elismerést vívott ki hazánk számára. Az erőszak, a durvaság, a destruktív szándék mindig az ostobaság velejárója. Az értelmes embernek vannak okos válaszai, észérvei is. Ahol csak az elnyomás kényszerítheti ki az emberek hallgatólagos beleegyezését vagy csendes béketűrését, ott komoly bajok vannak. És ezek a bajok nem feltétlenül akkor jelentkeznek, amikor a bűnöket elkövették. Olykor évtizedek, évszázadok is kellenek, hogy ezen átkos következményeknek legutolsó rezgései, végső szégyenei is elmúljanak. Mielőtt azonban mindez lecsengene, egyszer csak hirtelen felkavarodnak a hullámok, és olyan társadalmi feszültségek keletkeznek, melyeket ember legyen a talpán, aki kezelni tud. Miért szükséges az embereket egymás ellen hangolni, és mindez kinek, mire jó? Értelmes válasz erre nincs, csupán a zsigerekből kicsapó indulatok, a csupán érzelmi indíttatású, ámde mindennemű észérvet nélkülöző, forrongó-lázongó megjegyzések, egymás elleni hadakozások. A társadalmat mindig az akarja polarizálni, aki egyébként nem tud mit kezdeni vele. Célja, programja nem egyéb, mint az öncélú basáskodás, a harácsolás és a destrukció. Ha visszatekintünk az elmúlt fél évszázad történetére, bizony ebből jutott ki a legtöbb a magyar népnek. És a legjobb szándékú magyar kormányra is igen kemény feladatok várnak, ha mindennek átkos következményeitől meg akarja szabadítani az embereket. A legnagyobb rombolás a lelkekben történt. Szörnyű volt a gazdasági lenyomoro- dás is, de amit a lelkeink ellen követtek el, annál kimondhatatlanabb szörnyűség nem létezik. Az ún. puha diktatúra irgalmatlanabb volt, mint a verőlegények korszaka. Jóllehet, nagyjából ugyanazok gyakorolták a kemény diktatúrát is, csupán később belefáradván a verekedésbe, jóval aljasabb módszereket alkalmaztak, immáron nem holt lelkek begyűjtésére. Maroknyi az a csapat, melynek képviselői még közöttünk élnek, és akiknek nem vált mindennapos úzusává a múlt fölötti szégyenkezés - csupán mert felülről, párthatározatra ezt rendelték el azok a lelki invalidusok, akik se szépet, se jót nem nyújthattak népüknek, csupán azt a szégyenteli érzést, hogy restelljék még azt is, hogy magyarnak születtek. És mindezt azok szövetségeseiként, akik raboltak, fosztogattak országszerte, nőket gyaláztak meg kollektive, és akiknek áldatlan tevékenysége mindmáig nem vált elfeledhetővé, hiszen az általuk elrabolt műkincsek nem kerültek haza. Ezerkilencszázötvenhat épp olyan büszkesége nemzetünknek, mint Ezernyolcszáz- negyvennyolc. Ezen dicső történelmi pillanatokban csak a fény ragyogott ránk, és mindmáig példaként állítható utódaink elé. Miért van mégis az, hogy az ifjúság minderről nem tud és nem érezheti át azt a boldog, büszke érzést, melyet szülei, nagyszülei és minden őse szívében rejtegetve is megtartott? Azoknak bűnei miatt, akik ezt megtiltották neki, akik proletár internacionalizmust hirdettek normális nemzeti érzések helyett (melyhez minden népnek szuverén jogai fűződnek), akik meghamisították a történelmet, és mindent a saját szájízük szerint írtak át - karrierizmusból vagy velük született hitványságból. 60 IX. évfolyam 4. szám - 1999 április
