Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Pruzsin Ferenc: A népi hitvilág Gárdonyi Géza Az én falum c. művében
A sárkányról megtudjuk, hogy a zivatar okozója: „Látjátok - mondogatta az öreg Bordács a pipájával az égre mutatva abban mögyön a sárkány!... Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt? Egy rozsdás fekete felhőgomolyag csakugyan úgy vonult át az égen, mintha valami benne ülő erő hajtotta volna s onnan röpdöstek széjjel a cikcakkos istennyilák.” (A BARBONCÁS). A kotlós t yúk valószínűleg kísértet-hiedelmek, a halált előre jelző hiedelmek egyik sajátos „helyi” változata: Szöllősgyöröktől egészen Dabronyig hallhatta; bármelyik szőlőtermelő vidék ismerhette ezt a különös híradását a közelgő halálnak (KEVI PÁL HALÁLA): „Éjszaka szokott megjelenni. De látni eddig nem látta senki. Mert aki meghallotta, hogy a nyomában megyen és kottyogva hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elérkezett az utolsó napja és nem mert visszafordulni, csak sietett.” Nemzedékek félték ezt a jelenséget; az öreg Kevi Pál nem is egy esetet tudott a saját családjából: „Apám is este hallotta és reggelre meghalt. A nénéd is este hallotta és reggelre kiterítettük.” A mai estén pedig Kevi Pálra került a sor: a szőlőből hazajövet „egész úton kísért a kotlós-tyúk”. Reggelre őt is kiterítették. Boszorkány nélkül aligha képzelhető el a falu. Ez a hús-vér emberbe költött hiedelem minden közösségnek százrétű veszedelme. A TÜZEK MEG ÁRNYÉKOK hősei is szaladnak előle, mert tudják, milyen bajt hozhat rájuk. Miska bojtár leginkább a boszorkány éjszakai praktikájától fél, amikor magához csalogatja a férfiembert, és „a fejéhez vág egy kötüféket. Attól pedig Miska tüstént lóvá változik. Aztán a boszorkány rajta nyargalna el a Szent-Gellért hegyére.” AZ EBÉD A KÖRTEFA ALATT aratóira ebédidőn tört rá a forgószél - bár nem éppen előzmény nélkül: egy porban hempergő szamár jó előre jelezte, hogy valami készülődik. „Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány belepördíti a sarlóját. Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög, meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. (...) A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát. Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre és látnivaló, hogyan sodoija a port magával.” Ezt a tökéletes „ördögszövetséget” még Szendrey Ákos4 is megalapozottnak tarthatná, és bizonyosan „szabályszerűnek” ítélné az iméntiekre „logikusan”következő lépést is: „A sarló bizonnyal megvágta a táncolok lábát. A leány kifut az útra, nézni, hogy van-e ott vércsepp? Vércsepp az nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasz- szony jár sántítva.” AZ ÉN FALUM világában a táltos játssza a „főszerepet”. A hiedelmek „alapfunkciói” mellé csupa olyasféle praktikákat plántált alakjába a népképzelet, amelyek Új Hevesi Napló 51
