Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem II.
múlva), azonban a szenvedés akkor válik lírájában egzisztenciális problémává, amikor erejét vesztett emberként kell szembesülnie vele. Tudja-e vállalni? Föl tudja-e venni? Sőt azt is meg kell tapasztalnia, hogy alkalmanként egyházából, a magukat keresztényeknek mondók köréből érik támadások. Ő a zsinati megújulás híve, de vannak „kis urak”, „talpig taláros vadászok” és „koncot leső ájtatos agarak”, akik elállják az Úrral való találkozás útját (Zsoltár zsinat után). Ma már tudjuk, az idő őt igazolta. De a naptár akkor még a hetvenes évek első felét mutatta. Utolsó versei megrendítő vallomások. Közvetve Rouault képeit, a szénrajzú Krisztusokat szemlélve és egy Varsóban látott fa Krisztus-szobor látványának hatására mondja ki: a szenvedés elfogadása a legnehezebb, a szenvedés az, ami megvált; az ember szenvedését Krisztus szenvedése teszi elfogadhatóvá. Aztán - a korábbi Jézus-versek után - egy hosszú, több részes költeményben ismét fölidézi az Olajfák éjszakáját, mi vagyunk a Megfeszített szenvedésének az okozói is, de nekünk kell a Megfeszítettel azonosulni is - mondja. „És mi vagyunk azok az ácsok, / akik keresztet ácsolunk magunkból, / hogy legyen mire fölfeszítsék / az Istent...” - írja. Majd a vers végén: „Nem bírtunk fönn maradni / egy kurta óra hosszat: / bírjunk veled maradni, / ha szíjak záporoznak. / Legyen halotti ágyad / a szívünk sziklasírja, / s támadj föl harmadnapra, / ahogyan meg van írva.” A verset 1968-ban írta. A Golgota-motívum az utolsó évtized számos versét átszövi. Az újabb és újabb számvetések, a barátokat elsirató gyászénekek visszatérő gondolata: a kereszt az emberi létezés kiiktathatatlan része, amit elfogadni lehet, de megszabadulni tőle nem: a kereszt az ember megváltásának reménye. 1978-ban, életének utolsó nagypéntekén veti papírra utolsó versfogalmazványát, utolsó imáját: „A Golgota-lépcsőn állok, / kereszt nyomja vállam, / Hallgass Uram kérő szómra, bár nincs gyarlóbb nálam. / Ne fordulj el Uram tőlem, bár nincs gyarlóbb nálam. / Kérlek, Uram ne utálj meg, bár nincs gyarlóbb nálam.” Rónay György költészete az istenkeresés egyik lehetséges útja. Ő maga sem állította, hogy ne volnának akár az alkotó, akár a befogadó ember számára más utak. A kortárs magyar irodalomban Rónay pályájával csaknem azonos időben, némi időbeli eltolódással, késéssel bontakozott ki Pilinszky János (1921-1981) költészete. Lírájuk a rokon hit, a rokon eszmények, a rokon életszemlélet egyéni, egymástól eltérő megélése. Rónay lírája talán Babits Mihályéhoz, a profetikus hangú lírához áll közelebb, Pilinszky János talán a József Attila-féle „diszkoszvető” költészetet érezte magához közelebb állónak. Ők, kortársakként egymásban még az eltéréseket látták élesebben. Az utódok, mai olvasóik talán már a rokonságot érzékeljük jobban: a mindkét költészetben jelen levő szakrális elemet, az istenkeresés személyes és művészi törekvéseit, - Pilinszky szavaival - „a lélek és a szellem kudarcait, kereséseit, válságait és fölismeréseit.” 36 IX. évfolyam 6. szám - 1999 június
