Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Üzenet születendő gyermekemnek
T. Ágoston László ^üzenni szütafmtitn g^ermekemttKk A múlt héten eltemettük nagyapádat. Esős, szomorú márciusvégi nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpögött az eső, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje borította a mélyben korhadó csontokat; elődeink csontját. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak... A kopott, öreg sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk?... Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó elé... A temetőkútnál még ott áll a tábla nagyapád jólismert betűivel: „Szemetet lerakni tilos!” Még a fejfák egy része is az ő kezevonását viseli. A rozzant, öreg házban még ott pihen a hosszúorrú ropánt gyalu, ahová ő tette legutóbb. Őrzi a kezünk nyomát: nagyapámét, apámét és az enyémet. Ők már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öregtemetőben. Nagyapám, a pörgebajszú asztaloslegény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott... Amikor a szemerkélő esőben leeresztették a koporsót a sírba, amikor dobolni kezdtek rajta a nehéz hantok, kibuggyanó könnyeim helyébe is súlyos örökség rakódott. Felnőtté váltam. Az én sorsom lett, hogy megvalósítsam az ö álmaikat. Meg a magamét is, melyet még együtt szövögettünk. Talán ez volt apám végső üzenete abból a másik világból, ahonnét szólni már nem lehet többé. Talán azért hagyta rám a család öreg Bibliáját, melyet a bejegyzés szerint Molnár ükapám vett 1847-ben. Ő csak a nevét írta bele, s mellé tett egy újságkivágást: az egyik novellámat. Az öreg Biblia mellett megtaláltam a rég elfelejtett versemet is. Egy dossziéba gyűjtötte, s ráírta figyelmeztetésül: „Lacika összes versei nullától huszonöt éves korig.” így szembesített apám a síron túlról hajdani önmagámmal. Milyen érzés egyszerre felnőttnek lenni negyvennégy évesen? Furcsa és kegyetlen dolog. Eddig volt apám, akihez tanácsért fordulhattam, volt szülői ház, amely mindig hazavárt. Volt egy kis falu tele gyermekkori játszótársakkal... Apám halott, a ház oldala kidűlőfélben, s a gaztól fölvert udvaron csak az öreg macska várja haza hűséges konoksággal, hitetlenül a gazdáját. A régi játszótársak is elszé- ledtek, megőszültek, megkopaszodtak. Van, aki már sohase térhet vissza. Ott fekszik nem messze apámtól egy frissen hantolt sír alatt. De az álmok, az álmaink tovább élnek. Tudom, az enyéim is benned szövődnek majd tovább. Nagyapám, aki két világháborúban hordozta végig a hátán a borjút, békéről álmodott. Békéről, jogról, egy boldogabb világról, ahol a józan értelem uralkodik. Apámnak is jutott egy világháború. Aztán a félelemben átvirrasztott éjszakák: nem jön-e érte a „meseautó”? S mire elmúltak a rettegett éjszakák, magányosan virradt föl rá a hajnal. Harcolt hát tovább önmagával, a maga teremtette álomvilággal, s meghalt egyedül. Egyedül, ahogy megszületett. A mi századunk kegyetlen század. Európa csendjét csak kétszer verte föl világra szóló harci zaj, de soha nem múlt el a rettegés. Amikor azt mondtuk, béke van, pokolgépek robbantak a repülőgépek fedélzetén, orgyilkosok lestek ránk az utcán, és nem múlt el nap, hogy az egész világra azt mondhattuk volna: elnémultak a fegyverek. 18 IX. évfolyam 6. szám - 1999 június
