Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIII.
Ám arra jó volt, hogy nappali fényben is megbizonyosodott arról, hogy a magányos disznóval „áll szemben”, hogy az jár minden éjszaka a szórón, hogy elmaradt a mala- cos koca is, hogy mindenütt azokat a hatalmas nyomokat hátrahagyó, igencsak rangosnak vélhető, vizes bögrére emlékeztető orrkarikájú remete bóklászik itt. De mikor? Mert volt, amikor éjfélig, sőt egy alkalommal fél egyig is kivárt, de hiába. Akkor sem jött. Ha hajnalban meg kiment megnézni a szórót láthatta, hogy valamikor az éjszaka folyamán mégiscsak eltűnt az ennivaló. Azután a sors úgy hozta, hogy megoldódott a rejtély. Fény derült a titokzatos bújócskára. Az egyik vasárnap délelőtt békésen cserkelgető vadásztársunk ennek a bizonyos gödörnek a szélén ballagott, amikor alóla a sűrű galagonyásból erősen törve vad mozdult. A puskáját tűzkész állapotban tartva megvárta, amíg az a valami egy kis nyílt tisztásra kilépett, ekkor egy higgadt lövéssel tüzberogyasztotta. A vadászidegesség csak akkor vett erőt rajta, oly hirtelen történt minden. Remegése tovább tartott, mint azon idő alatt, ami alatt a cigarettáját elszívta. Hát még akkor hogy remegett, amikor a rálövés helyén meglátta, hogy mekkora disznót lőtt. Merthogy a vak véletlen a Lajos által keresett nagy öreggel hozta össze. Az öt évesnek becsült, zsigerelten 136 kg-os disznó, 19,5 cm-es „fogakat” hordott. A szerencsés vadász nem is tudott Lajos barátom hosszú heteken át tartó erőlködéséről , arról az irtózatos energiát felemésztő próbálkozásról, amivel igyekezett terítékre hozni a „nagy szellemet”. A disznó fekvőhelye, nappali pihenőtanyája, a rendszeresen meghintett szórótól 5 méterre ha volt. Amíg Lajosnak a disznó mozgásterületéről a titokzatos éjjeli táplálkozás időpontjáról fogalma sem volt, addig a nagy kan Lajosról mindent tudott. Hiszen jól hallotta, amikor az autó megérkezett, amikor az ajtó csapódott, amikor a fegyvert Lajos összezárta, azt is, amikor a takarmányt kiszórta, s természetesen azt is, amikor a területet elhagyta és hazapöfögött. Ekkor ő szépen kiballagott a sűrűségből, ráérősen megvacsorázott, s mint aki jól végezte dolgát - tán fejével még biccentett is, megköszönve a szíves vendéglátást -, indult egészségügyi sétájára, vagy csak egyszerűen visszavonult tanyájára. Tökéletesen kiismerve „gondozójának” szokásait, türelemmel kivárta mindig a biztonságot adó, távolodó autóhangot, s csak azután mozdult ki helyéről. Ha éjfélig kellett várnia, hát éjfélig várt. Nem volt neki sürgős, hisz nem kellett messzire mennie a vacsoráért. Kárba veszett hát a rengeteg befektetett energia, bár a tanulság rendkívüli módon érdekes, hisz a disznó óvatosságának látszólag ellentmond ez az eset, de intelligenciáját, okosságát bizonyítja. Lajos barátom bosszúsága nem tartott sokáig, mert az a bizonyos, forgandó vadászszerencse, az a misztikus, megmagyarázhatatlan, de létező védőszenti mosoly nem váratott sokáig magára. Mindösszesen négy napot. A Bozai-gerinc alatt vadászszékén üldögélve lesekedett barátom - mintegy próba - szerencse módjára, hátha érzékel néhány süldőt, ami esetleg a szomszéd terület vadrejtő sűrűjéből ez irányba kiváltana. A korai napnyugta közelsége már szürkévé mosta az alatta húzódó fáradt-bama színű, szárazfuves domboldalt, amikor balra fordítva fejét felnézett a gerincre. Mintha paÚj Hevesi Napló 11
