Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Gál Péter: Amerika (Útinapló)
sávos hidak vezettek be s Teotihuacanban a Halottak Útja 42 méter széles és az eddig feltárt útszakasz hossza több mint két kilométer. A teljes terület, mintegy 25 négyzetkilométer, teljes terjedelmében le volt cementezve és hófehérre festve. A Halottak Útja az építészet megismételhetetlen csodája: a holdpiramisról nézve nyílegyenes, tükörsima úton tekinthetünk végig, de ha elmegyünk az út végéig és onnan visszanézünk, az út eltűnik és egy - a holdpiramis tetejére vezető - összefüggő és felfelé vezető lépcsősor áll előttünk. Agyműtéteket végeztek, lyukas fogakat tömtek be, farfekvéses szüléseket vezettek le, ismerték a császármetszést, az anatómiát. Ismerték az égitestek pályáját, így a Plútó helyét az égbolton és mozgását, 1000 évvel a felfedezése előtt! Róma még nem is létezett, amikor már magasba emelkedtek hatalmas, előre megtervezett városaik. Hogyan ismerhették a fogaskereket, mikor állítólag a kereket magát sem ismerték? Hogyan ismerhették az embert? A halál megfejthetetlen titkai járnak körülöttük. Itt csak halál van. De a Leveles kereszt temploma maga a diadalmas élet, a megváltás Palenquében (Hogyan került oda az a kereszt?) A Feliratok temploma némán magasodik, hátán hordozva a smaragdzöld őserdőt a tájban. Iguanák futkosnak a falakon s lent a mélyben a sír, a titokzatos Pakal király sírja. Ki volt ő? Mit tudott, amit örökre magával vitt a föld alá s az örökkévalóságba? Tudjuk, magas volt (a mayák alacsonyak), csodálatos jade álarc borította az arcát, így találtak meg a sírt, véletlenül, mint minden nagy felfedezést, s a sír fedlapján egy maya herceget láthatunk (talán éppen őt, Pákáit?), aki egy űrhajót (igen, űrhajót!) vezet fel az égbe, lába egy pedálon nyugszik, keze egy kormányt markol s az űrhajó aljából láng csap ki. A Cenote Sagrada, a híres áldozati kút, sötéten ásít. Vár. Várja az áldozatokat, a szüzeket fehér ruhában, a kitépett szíveket, a kövek oldalán lecsorgó vércsík még meg sem száradt. És az Isten! Quetzalcoatl! Fehér ember volt, magas, szőke, szakállas (Tényleg járt itt Jézus?).Tőle tanultak meg mindent, őt imádták, neki áldoztak vérrel, emberrel, virággal, lélekkel. Amikor felrepül az éjszaka, nagy szárnya lebben felettünk, álommá válik a valóság, s azzá mi magunk is. A hold ezekben a napokban szendergő liliomokkal beszélget, ezüsttükörré varázsolja a hegyi patakokat és márvánnyá a sziklákat. A pálmák szerelemmel várják a kóborló csillagokat. Fehér bárányokat áldoznak a hold előtt. Itt soha nincsen tél, nincs ősz és nincs tavasz. Örök, irtózatos nyár van. A csend úgy száll fel, mint egy halálos kigőzölgés a mocsarak felett. Az árnyék az egész teret befedte. Dermesztő csend van. És illatok és árnyak mindenütt. Ki kezdte, ki akarta ezt a csendet? Az eltört szavakat? A holnaptalan vegetálást az élet párás őserdejében a lélek miazmás, mocsárlázas gőzei között? Egyre inkább úgy érzem, hogy egy árnyas és üde és csöndes tájra érkeztem: a végérvényesség erdejébe. Évtizednyi vándorlás a megszokás és unalom jégmezőin, elfojtott gyűlölet, elvetélt mozdulatok, homályban telő élet, kimondatlan szavak, hallgatás és félelem. Ez az élet. A piramisra egyedül mentem fel a felhőtlen ég ragyogásától káprázó szemekkel. Megálltam szemben a dzsungelben rikoltozó madarakkal, fejem felett az örökkévalóság falára festett arccal, lábam alatt a halhatatlansággal. A kajmánok az utolsó pillangót is bekapták, eltűntek a tengeri tehenek, eltűntek a flamingók, majmok, a falvak, eltűnt minden. Az őrjöngő naplementében egészen egyedül maradtam a világban, belélegez/e a haldokló Új Hevesi Napló 15
