Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XII.
BükUaljai ösvényeken XII. A sertevad vadászata talán a legizgalmasabb. A legalaposabb szakmai ismereteket, a legkitartóbb energia-befektetést kívánja meg a vadásztól, s mindezt általában sötétben, hisz a disznót óvatossága arra inti, hogy lővilágnál ne hagyja el nappali fekvőhelyét. Táplálékkereső útján is minden létező takarást meggondoltan kihasználva, lopakodva mozog, ahol meg mégis arra kényszerül, hogy füves tisztáson, réten váltson át, ott leginkább futva, a legrövidebb utat választva közelíti meg a célt. Hómentes, téli időszakban, amikor a váltók erősebben mutatkoznak, tisztábban láthatók, ere az átgondolt mozgásukra mindenütt ráismerni. Ha a takarás nélküli tisztáson elszórtan, itt-ott néhány bokor található, biztos, hogy ott váltók futnak össze, közvetlenül mellette haladnak el, mintegy az erdő-, a sűrű szélétől a minimális álcázási lehetőséget is kihasználva csúszik oda, sokszor meg is állva ott, el-elhallgatózva, szimatolva néhány percig. S amikor meggyőződik arról, hogy semmiféle számára veszélyes dolgot nem észlel, akkor folytatja csak útját. Halkan, óvatosan. A malacait vezető kocának nehezebb a dolga, hisz komoly energiába telik az éhes malacokat visszatartani, mert ők a korgó gyomruktól hajtva legszívesebben egyenesen rohannának a táplálék felé. Ez az oka annak, hogy a táplálékot kínáló mezőgazdasági területre mindig a malacok érkeznek először, s csak a sor végén az aggódó anyaállat. Távozáskor pedig a koca indul el elsőnek és utána ballagnak a kicsik. A vaddisznó emberre való veszélyeiről gyakorta hallunk. Mind a sebzett kan, mind a malac ait védő koca az emberrel szembeforduló, azt megtámadó bátorságáról tudunk. Talán ez is fokozza azt a vadászizgalmat, amelyet a sertevad elejtése során él át a nimród. Bátor, erős, szívós vad, s komoly fegyvere is van. A több éves kan félelmetesen éles fenési síkú agyaraival iszonyú sebeket tud ejteni, melyek könnyen végzetesek is lehetnek. ** A Bükk-fennsíkon a másnap hajnalban hazainduló német vadász este, a havas erdőben komoly kant sebzett. Jó vér volt, de a csapa bevezetett egy olyan sűrű cserbokrosba, ahová a sötétben nem követhették. A vendégvadász elutazott, a vadőr pedig reggel a kutyájával kiment keresni. Megkerülte a sűrűn cseres erdőtagot és látta, hogy onnét kiváltott a sebzett állat. A nyomán haladva eljutottak egy bokorfoltokkal tarkított nagy tisztásra. A kutyája jelzésére - morgására - torpant meg, fordult hátra, kapott a puskáért, de már késő volt. Hátulról ledöntötte a vad, majd hatalmasat csapott a fejébe. Az idős vadőr körül elsötétült a világ, elvesztette az eszméletét. A kutya azonban minden erejével nekiesett a disznónak és marta, ahol érte. Ez mentette meg gazdája életét. A disznó a kutyával volt elfoglalva, arra figyelt, és emiatt nem ismételte meg az ütést, vágást. A vérző fejű, ájult ember két órán át feküdt a havon. Eszméletét visszanyerve hosszú percek teltek el, míg ráeszmélt arra, hogy mi is történt. Új Hevesi Napló 7
