Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Szokolay Károly: A költő, aki olyan volt, mint egy próféta
Mint előadó azonban a legmélyebb benyomást Füst Milán szenvedélyes egyéniségével keltette. Legtöbb szenvedélyes egyéniség érzelmeinek szélesebb skáláját tárja fel azoknak, akikkel kommunikál: jobban tud ellágyulni, mint az átlagember, de dühöngeni, akár tombolni is, mint mások. Ilyen volt Füst Milán is. Az általa utolérhetetlennek tartott művészeket vagy alkotásokat izzó szenvedélyes, de megcáfolhatatlan logikával is, teljesen meggyőzővé tudta tenni hallgatósága számára, vagyis aki róluk hallott tőle nyilatkozni, el kellett hogy fogadja meggyőződését. Ugyanakkor nem volt sok az ilyen példa sem a magyar, sem a világirodalomban, de a képzőművészetekben sem. Shakespeare mellett legtöbbet Lev Tolsztojról beszélt, neki is elsősorban Karenina Anna című regényéről, amit a regények regényének nevezett, továbbá Dosztojevszkijről (tőle viszont csak a Bűn és bűnhő- dést emlegette), valamint Dickens Copperfield Dávidját (annak viszont csak az első kötetét). Szóba került még meglehetősen gyakran Flaubert Bovarynéja, annak azonban a „hidegét” kifogásolta. Költészetben is hasonlóan járt el példáival: legnagyobb, legjobban csodált magyar költői Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady Endre voltak, de ugyanakkor azt is megjegyezte azonnal, hogy legtöbbjük csapnivalóan rossz verseket is írt. Verspéldái közül legjobban a következő versek maradtak meg bennem: Sappho szerelmes éneke Ady fordításában, szintén Adynak a Sem utódja, sem boldog őse... kezdetű valóban halhatatlan alkotása, Babitstól az Anyám nevére, a Nunquam revertar kezdetű rövid remeke, Tóth Árpádtól az Este a temetőn című alkotása. Ezeket annyiszor idézte, hogy a figyelmes hallgató vagy hamar megtanulta tőle, vagy kedvet kapott, hogy otthon memorizálja az előadás után. Remek versmondó volt, deklamáló módon adott elő, de ezt is meggyőző szenvedélyességgel. Engem ez a tulajdonsága utólag Latinovits versmondására emlékeztet. Az eddig elmondottak alapján könnyen elképzelhetjük, mennyire lekötötte hallgatói figyelmét. Érthető, hogy legtöbbször „telt ház” volt nála, különösen később, 1953-ban és 54-ben, amikor az ELTE 1. számú nagy előadójában tartotta előadásait minden szombat délután 5-től 7 óráig. Afféle szabad előadások voltak az övéi, így hallgatósága főleg az értelmiség különböző rétegeiből állt: különféle szakos egyetemisták mellett voltak ott már meglett orvosok, mérnökök, sőt idősebb emberek is. A hallgatóság zöme azonban a fiatalság volt. Nem szabad megfeledkeznünk az írószövetség „megfigyelőiről” sem: ők ott ültek a hátsó sorokban ketten-hárman, és szorgalmasan jegyezték mondanivalóját. Mert hogy távol állt a hivatalos, marxista világnézettől, azt talán mondanom sem kell az elmondottak után. Meggyőződésem, hogy ugyanazt mondta volna Milán bácsi, ha nincs rendszerváltozás, nincs diktatúra, mint amit az ötvenes években hallottunk tőle. Filozófiai tételeinek illusztrálására emlegette Szent Tamást is, sőt Szent Ágostont is, természetesen nem elítélően, hanem pozitív értelemben. Érdekes dolog megemlíteni, hogy, tudomásom szerint, előadásaiért, az ott elhangzottakért soha nem érte elmarasztalás. Ez számomra örökre rejtély marad, vagyis hogy miként történhetett mindez. Előadásain készített, kézzel írt jegyzeteimet a mai napig féltve őrzöm. Esztétikai elveit később a Látomás és indulat a művészetben című, nagy, átfogó jellegű esztétikájában írta meg, természetesen az írásnak megfelelő, nagyrészt tudományos jelleggel. Ha beleolvasok akkori egyetemi feljegyzéseimbe, beszédének eleven sodrása idé- ződik fel bennem legelőször. Kár, hogy akkor még nem lehetett előadásokat magnetofonra felvenni. 1952. március 1-én például előadását nagyrészt a Lear királynak szentelte. Ilyen mondatokból indult ki: „Lear őskori alakokra emlékeztet. Hamlet azokhoz áll legközelebb, akik a szellemiséget szeretik. Naggyá fejlődik ő is, de nincs a kettőnek hőmérője. Lear fenséges szörnyeteg, félelmet keltő, olyan, mint az a vihar, amelybe belekerül. Lear már akkor hatalmasabb a hatalmasnál, amikor megjelenik.” Új Hevesi Napló 23
