Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 4. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Hazafelé
T. Ágostom László Háráfclc Az öregasszony átballagott az úton. Üres bevásárló szatyrát lengetve perlekedett a zebra előtt türelmetlenkedő autósokkal.- Könnyű nektek onnét, az autóból sürgetni az embert. Igyekezzek, igyekezzek... nektek sürgős dolgotok van, tudom. Száguldoztok, mint a veszettek, míg egymásba nem szaladtok. Én meg a reumás lábammal csak cammogok. De mit tehetek, ha ezzel vert meg az Isten? Most is fölírt az orvos egy kosárra való gyógyszert. Hogy miből váltom ki, az senkit se érdekel. Azt mondja, menjek be az önkormányzathoz, ott adnak szociális segélyt. Szociális segély... Már a neve is milyen megalázó... Az én Istenemhez imádkozom én segítségért, de ezekhez a puccos hivatalnokokhoz? Ez nem nekem való. Majd' negyven évet dolgoztam ezért a kis nyugdíjért, és lám, mire megkapom, semmire se elég. Kifizetem a lakbért, a villanyt, a gázt, aztán számolgathatom a filléreimet, míg újra jön a postás. A buszon már nem kell fizetnem, meg a tévét is ingyen nézhetem. Sokra megyek vele... A buszra lassan már föl se tudok szállni a nyomorék lábammal, abból meg alig értek valamit, amit a tévében magyaráznak. El is alszom rajta, csak az áramot fogyasztja. Istenem, mivé lett ez a világ... A patikában hosszú sor kígyózott. Leült hát egy székre, hogy kipihenje magát. Egy középkorú asszony lépett hozzá, gyengéden a vállára tette a kezét. A szomszédasszonya volt.- Csak nincs valami baj, Juci néni? Segíthetek?- Baj? - kérdezett vissza. - A magamfajta vénasszonynak már csak az élettel van baja. Hanem, ha megkérhetném, kiváltaná a receptemet?- Persze, hogy kiváltom. Ha már úgyis végig kell állnom a sort... Én is idehordom a fizetésem felét. Nekem a gyomrom meg az idegeim, a Jóskának meg a szíve. Két infaric- tus egy év alatt... A közértben alig lézengett néhány ember. Azok is többnyire nyugdíjasok, mint ő. Nehézkesen csoszogtak az árupolcok között. Le-levettek róla valamit, gondosan megnézték a legújabb árát, aztán visszatették. „Már ezt se engedhetjük meg magunknak.” Fél kiló kenyeret vett. Hajói beosztja, akár három nap is kitart. Tejfölt kellene venni - gondolta -, de az túl drága. Végtére is tejjel épp úgy be lehet habarni azt a kis főzeléket... A múlt héten vett a piacon egy fél kelkáposztát. Még kétszer főzött belőle, de majdnem a fele ott van még a mélyhűtőben. Be kell osztani. A lánya hozott neki a múlt hónapban vagy fél kilónyi babot. Ott őrizgeti a konyhaszekrény sarkában tartaléknak. Majd ha nem lesz más, megfőzi. Fél tőle, mert puffaszt. Tulajdonképpen nem is lenne szabad ennie, de hát ha nincs más...- Poharas tejük nincs, aranyoskám? - szólította meg az egyik fiatal eladót. - Tudja...- Tudom, de nincs, mama. Ez van, ezt kell szeretni... Most vigye, mert lehet, holnap már ez is drágább lesz... Az agyamra megy már ez az állandó átárazás. Meg a lopások. Tegnap egy csicsás bundás nőt kaptunk el. Tudja, mit szorongatott a bundája alatt?- Gondolom, valami drága italt.- A frászt! Egy vekni kenyeret. Na, hát így züllik el a jónép. Akkor mit várjon az ember egy csóró nyugdíjastól?- Értem én, kislányom, maguknak se könnyű... de látja, én nem lopok- Még nem, de ha elfogy a pénze... Én már a saját anyámnak se hiszek... Új Hevesi Napló 17
