Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Kell emlékezni!
KÖ2dE> t ET Denn Oszkár Síeli cm lé hevíti! Ne feledd a tért, ahol elestek ők, a földet se feledd, bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, ez a föld szent ügy hős-helye lett. (Illyés Gyula: Ne feledd a tért...) Valamikor, 1943 májusában egy tízéves elsős gimnazista fiú édesapjával belépett az egri városháza ajtaján az oszlopos előcsarnokba. A jobboldali falhoz igyekeztek, a falba süllyesztett nagy márványtábla elé.- Na, kisfiam, itt van, amiről otthon meséltem. Családunk első hősi halottjának a neve márványba vésve, aranyozva - mondta az apa. A gyerek némán szemlélődött a HONVÉD EMLÉK aranybetűs névsora előtt, fel is fedezte a családi nevet a második oszlopban.- A szabadságharcos hősi halott, a József, üknagybátyád volt, Sándor üknagyapád testvére. Márton szépapád nagy családdal, három fiúval és három lánnyal büszkélkedhetett. József elestekor két nővére, Fáni és Eleonóra már férjhez mentek igazi úri családokba, de Franciskáról és Gusztávról semmit sem tudunk - folytatta az apa a felmenők ismertetésével. A legényke hallott már arról (kihallgatott felnőtt-beszélgetésekből), hogy rendőrtiszt édesapjának igazolnia kellett származását, s ezért jócskán visszavezette családfáját. A német iparos család 1725-30 körül telepedett le Egerben, valószínűleg Lengyelországból, Krakkóból érkeztek, ki tudja, miért hagyva el Rajna-menti otthonukat.- Most láthatod, hogy Zoltán nagybátyád, aki januárban elesett Voronyezsnél, már a második hősi halott a családban - zárta le az aulai beszélgetést az apa, akinek arcán egyszerre nagy szomorúság árnyéka ült. A kisgimnazista nagyon szerette apjánál tizenkét évvel fiatalabb nagybátyját, a fiatal, mindig vidám fodrászsegédet, a hölgyek kedvencét, akinek halálhírét nagymamája nem hitte el, és mindennap, a szomorú értesítés után is, hazavárta. *** Felnőtt fiatalemberként az egykori gyerek néha-néha megnézte az elfeledett emléktáblát az aula hosszú, „elsötétült” időszakában is. Emlékezett az utolsó nagy Március 15-re, az 1948-asra, a centenáriumira, amikor a városháza előtti tér, az akkori Kossuth tér dugig megtelt ünneplő diákokkal és Fink művész úr szavalta a városháza erkélyéről a Nemzeti Dalt. Ezután már csak tessék-lássék ünnep volt március idusa, nem lévén munkaszüneti nap. Az előcsarnok valóban sötét lett, raktárként, bútorok tárolására használták. A hősök emléke nem kapott fényt és gondoskodást, pedig létesítésekor nagy ügye volt a városnak. A Új Hevesi Napló 51
