Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Búcsú Kalász Lászlótól
„A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”. Hamvas Béla szépen fejti ki, hogy a fa állandó növekedése a mélységektől, a tápláléktól függ: tápláléka a föld. A földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl benne. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson...” A fa személyiségjegye: „Minden élőlény közül a fa életterve épül leginkább az ölelésben való feladásra. Aki a földdel, az élettel ölelkezik. Törzsével a magasba emelkedik, ágaival, lombjával az égbe nyúlik. A fa egyetemes nagy példa a „Tiszta szívvel élni” lehetőségére. Megvalósítja, amit a bölcsek gondolnak s a bölcsebbek tesznek”. Te erre voltál képes, a szeretet eszményét valósítottad meg. Hány embert ajándékoztál meg szeretettel, fénylő barátságoddal, sziporkázó jókedved kincseivel?! Tizedik köteted sem posztumusz könyv. Egy időre legyőzted a betegséget, hogy a szerkesztést szíved szerint elvégezd. Nagy jövő mögöttünk írtad a szakadatlan időt érzékeltető, ciklusok nélküli, fontos lírát, életművet kiteljesítő verskötetre. Ars poetica-érvényű vallomásod: „A lira / gyönyörű madár”. Te megtaláltad a mítoszt, „a mesét / egy hóvirág tövében...” Neked a Kalevala élmény, látás- és szemléletmód is. Hányszor néztél farkasszemet a Semmivel: „Butaság / itt / szív/ lélek/ elme // ugye / semminek / sincs / értelme”. Az ilyenfajta ihlet verseit ritkán kerültek kötetbe, az ezek hiányában kirajzolódó „homorú”-nak vélt pályaív pedig megtévesztő. Kiss Ferenc egy jeles kritikus nemzedékben mérte ívelő pályádat. Kimutatta: a Bódva-völgyi tárgyi valóságból és életanyagból hogyan teremtettél szuverén, egyéni lírát. Meggyőzően, távlatos szemlélettel, értéktudattal bizonyította: életműved magasra emelkedő „domború íven” helyezkedik el. A világvége-hangulat kufáijai ellenében hirdetted: Nagy jövő mögöttünk. Megszenvedted Nagy László kérdését? „Kinek fáj emberek, / ha az élet ér-fala átfagy / s dörrenve megreped? (...) A hó-mezőre, hol ír a halál, / ki teszi ki szivét / nagy tüzes pontnak!” Megformáltad a gyötrelem Bódva-völgyi alak-változatait: „kinek fáj ennyi fájdalom / hogy jaj helyett dől szájamon / az ének”. De profundis kiáltottál: „Vad ujjal int / az intelem: / ki véd meg engem istenem!” A „kő-idő lezuhogotf’. Adynak szentelted kötetadó versedet: „Magunkra / hagyatván / magunktól hagyottan / keressük jövendőnk / áltató múltunkban // nagy jövő mögöttünk! / csak csodára várunk / több ezer éve / ez a módi nálunk”. Ratkó József gondolatának igazát, szépségét életeddel példáztad: „Mindenütt lehet élni, / Mindenütt kell élni. / Meg kell tudnunk lakni ezt a hazát / és szolgálni azzal is, hogy beléha- lunk.” Feleségeddel, gyerekeiddel, tanítványaid sokaságával együtt szeretetben meglaktad ezt a földet, szolgáltad közösségét. A Földet a tiszta szívű emberiség lakhelyének álmodtad. Értékteremtésre hívtál minden embert a „Tisztább világ” reményével itt a végeken. Végiggondoltad ezerszer, verseidben százszor megörökítetted az elmúlást: „Lassacskán e színes világból szememben / csak árnyék marad” (...) „ez örök útszélen tücsök-béka- s lélek- zenében ... majd e sokszínű világba olvadok.” Szavad perfektummá vált, sorsod bevégeztetett: „golgoták a domboldalak / gondjaim már feszültek / mosom kezem Bódvánk vizében / utána felfeszülhetek”. Nem akartál pesszimistán elköszönni, ezért lett megrendítő szépségű szerelmes Új Hevesi Napló 49 Az 50 éves Kalász László köszöntése 11. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár, Miskolc
