Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakó Ferenc: Újabb ismeretek a palócságról
Magukat a szokáselemeket tekintve, megemlíthetem a kendő fontos szerepét az eljegyzésen és a menyasszonyi kalács különböző formáit, amelyek egyes kistájakhoz kapcsolódnak. Tárgyi kellék még a vőfélybot három változattal és közöttük az egyedül innen, Palócföldről ismert „buzogány” típussal. További jellegzetesség még a mágikus gyökerű „nyoszolyóbábu”, ezt csak a barkóknál és néhány helyen ismerik; és hasonlóan ritka a „váltókakas” szerepeltetése, újabb változataiban grillázs anyagból készítve. A lakodalom eseményei között palóc sajátosság a mennyegző végén járt tűzugrás vagy tüztánc, ennek két fő változatával a „ és a „hajnaltűz-járassal”, az egész Felföldre kiterjedően. Változatok ebben az esetben is kisebb tájanként ismerhetők fel. Egy-egy kistájon ismerhették meg kutatóink a „rabvágás” dramatikus szokását is, a lakodalom végén a mennyegző tisztségviselőinek sajátos, máshol ismeretlen megnevezéseit, mint a „térfót, a „tőkeasszony, vagy a „tódó”. Egykori funkciójuk azonban már a feledésbe ment. A temetkezés, halottkultusz sok ősiséget megőrző szokása közül ki kell emelni a szellemi szférához tartozó „kapus” misztikus személyét, aki a másvilágon fogadja és kalauzolja a holt lelket; a halottlátó megkeresésének szokását, ami egy időben kényszerű erővel bírt; és a hamuhintést a ház padlójára, hogy a visszatérő lélek nyomokat hagyjon. Materiális jellegű az öltöztető-asszony tevékenysége, aki felkészíti a halottat a nagy útra; fiatal halottnál a kardra tűzött alma és rozmaringszál, ami végül a sírba kerül; és a sir élő fával való megjelölése. Az év egyházi ünnepeihez fűződő, ú.n. kalendáris szokások, népiesen „jeles napok” rítusait az egyházi liturgia és egyes, kereszténység előtti vonások jellemzik. Ezek azonban általánosak, annyira, hogy nemcsak a palócoknál és a magyarságnál, hanem a szomszéd népeknél is megtalálhatók. Ilyen a virágvasárnapi „kiszehajtás”, ami a Zagyvától nyugatra általános, de az eredete németeknél, nyugati szlávoknál kereshető. Más irányú kapcsolatot vet fel a pünkösdi király-választás, amit a magyarság messzi keletről hozhatott magával. A Miklós-napi alakoskodó játék viszont német-vallon eredetű és mint annyi más folklór elemet, a felföldi végvárak övezetében vehették át a magyarok. A néphitben viszont éppen a keleti elemek dominálnak, mint a Holdat fogyasztó mitikus lény, a „markoláb” ismerete, amit a Nagyalföldre migrált palócok utódai is megőriztek. Hasonló eredetű a Göncöl-szekér palóc neve, a „Kincső-csillag” vagy a boszorkány alakváltozatai és viselkedése, pl. agancs fejviselete. A népdal és néptánc Palócföldre jellemző vonásait nehezebb felismerni, ezeknek a folklór jelenségeknek a tájak és régiók között való gyakori vándorlása, kicserélődése miatt. A nagy mennyiségű dal-anyagból a kutatók 14-et választottak ki, amit a tájra jellemzőnek tekintettek. Ilyenek a „Ködellik a Mátra” és a „Lóra csikós, lóra” kezdetű dalok, hogy csak a legismertebbeket említsem. A kevésbé ismert néptáncok közül kiemelhető a lányok „karikázó”-ja és a legkedveltebb helyi verbunkos, a „Vasvári” is. Ötödik kritériumként a haza, a történelem, a nyelv és a népi kultúra közössége után összegezte még monográfiánk azokat az ismereteket, amelyek a nagytájon belül az etnikai összetartozásra, a palóc öntudatra vonatkoznak. Be kell vallani, hogy ezek az információk igen szegényesek, szükebb körben a kérdést még nem vizsgálták, a megállapítások tehát esetleg vitathatók. Már az első tudományos közlemény - 1819-ben - rámutatott arra a társadalmi jelenségre, hogy a népi csoport tagjai nem vállalják szívesen a palóc nevet és a közvélemény, a köznyelv is csúfolódó, lenéző színezettel használja. Általánosságban a közösségi tudat helyett egy nem összetartó, hanem elutasító jellegű, mondhatjuk negatív öntudatot lehet a Új Hevesi Napló 59
