Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)

1999 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakó Ferenc: Újabb ismeretek a palócságról

népnél az esetben találni, amelynek közismert érzelmi alapja van. Csak néhány kistájon nincs ez így, régen is inkább csak az értelmiség egy része vállalta, mint Szeder Fábián, az első tudományos közlemény szerzője, majd gróf Keglevich Miklós, akit kortársai „palóc király”-nak neveztek, vagy a jól ismert Mikszáth Kálmán, a múlt századvég írófejedelme, a népszerű „nagy palóc”.

Egy furcsa, de természetes kettősséggel van itt dolgunk, aminek történelmi magyarázata, indoka kevésbé köztudott. Ez a nagy és tulajdonképpen dicső történelmi múlttal rendelkező csoport önmagát ugyanis sohasem nevezte így, csupán a környezetében élő valamelyik szláv nép ragasztotta rá a palóc nevet. Hasonló névadás ez, mint a „tót” a szlovákoknak, vagy az „oláh” a románoknak. Az utóbbi évtizedek során azonban a palóc népi csoport hírneve, társadalmi megítélése némiképp átalakult és ezt a változást a folklorizmus megerősödése, népszerű módon való elterjedése segíthette elő. Megnyilvánulásait most nem részletezem, csak emlékeztetőnek hozom fel, hogy egyes kulturális intézmények, többek között múzeumok, folyóiratok, lapok, művészeti vagy folklór rendezvények és a tudományos szaknyelv rendszeresen alkalmazza megkülönböztető jelként a palóc nevet.

A palóc öntudat, identitás megkésett kialakulásának egyik jeleként értékelhető, hogy a nevet már nem annyira szégyellik, hanem elvállalják az emberek, éppúgy, mint az elmúlt 170 év jeles személyiségei, írók és tudósok.

Az etnikai, táji öntudatra ébredt személyek, csoportok tudják és érzik, hogy a Dunántúl, a Nagyalföld magyarsága és az északi szláv népek, így elsősorban a szlovákok között összekötő híd, átmeneti népesség a palócság. Őket és a szlovákokat a történelmi sorsközösség, az évezredes demográfiai, gazdasági, kulturális kapcsolatok és az egymásra utaltságon alapuló szomszédság hasznos szálai kötik össze.

60

IX. évfolyam 2. szám - 1999 február