Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)

1999 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakó Ferenc: Újabb ismeretek a palócságról

Említésre méltók még a Mátra egykori faházépítő központjai és a siroki kőfaragók tornác- oszlopai, amiket a szakma mesterei nagyobb területen terjesztetek el. A Felföldről írták le hazánk legtöbb kőbe vájt építményét: lakásokat és borospincéket.

A Felföldnek nincs önálló agrárkultúrája, nyugati széle a Kisalföldhöz, a keleti pedig a Nagyalfoldhöz kapcsolódik. A középkor óta jelentős a szőlőművelés, a bortermelés, ami meghatározza a palócok és más csoportok termelési szerkezetét is. Etnikai sajátosságnak tekinthető azonban az egyes, gazdasági munkákhoz kapcsolódó néphit és a folklórelemek, pl. a búza vetésekor, vagy az első kenyér megszegésekor a falu egész lakosságának részvételével.

Több etnikai specifikum fedezhető fel a táplálkozás, az étkezési szokások körében. Hétköznap leginkább főtt tésztákat és pépes ételeket fogyasztanak, közöttük számos helyi variáns van, de jelentősek a sajátos ünnepi tészták, kalácsok is. Feltétlenül idetartozik a Mátra és a Bükk vidékeinek ostyaszerü, sült tésztája, a „molnárkalács” (vagy„gürd”), aminek elterjedését a molnárok indíthatták el. A molnárkalácshoz hasonlóan egyes népszokásokhoz kapcsolódik a csigaformára összetekert, cukorral, mákkal leszórt kalács, a „fentő” vagy „ferentő”, ami az egész palóc tájon kedvelt süteménynek számít. Ugyancsak népszokás a lakodalom kísérője a nagyméretű menyasszonyi kalács, aminek két fő formája van. A fonott kalács egyik formája egyszerű, csak a tetején szerénykedik tésztából kialakított csillag és egyéb omamens. A neve díszített „morvány”. A másik az ennél nagyobb méretű és gazdagabban dekorált „örömkalács”: pálcikára erősített szalagokkal, gyertyával, esetleg több sorban ráaggatott mézeskalács bábokkal.

Bizonyos archaikus szokáselemek tartósabban megmaradtak a palóc kultúrában, mint másutt. A menyasszonyi kalácsot ünnepélyesen osztják szét a vendégek között sok helyen még ma is; a nők alacsonyabbrendűségét fejezte ki az, hogy az étkezésnél nem ülhettek le az asztalhoz, a férfiak mögött állva ettek; és ilyen a közös tálból evés, a „mártás” szokása, ami már inkább csak a folklórban, emlékként el.

Egyes teherhordási módok és eszközök is konzerválódtak a palóc népi kultúrában. A hátrakötözött vászonlepedő a „batyu” a Vág völgyétől Borsod megyéig használatos, a név pedig a magyarból került át egyes északi szláv nyelvekbe. A búcsús- vagy „négylábú tarisznyát” csak a központi palóc tájon és annak közvetlen környékén viselték. A hátikosár fő elterjedési területe a Felföld és onnan a készítési pontokból került árusításra. Valószínű, hogy a középkori ércbányászatból jutott népi használatba.

Tájunk népviseleteiről a monográfia nem tudott teljes, áttekintő képet adni, bár a téma sok etnikai jellegzetességet rejt magában. Ezen a téren jobban áll a szlovákiai palóc- ság, amelynek hagyományos ruházatáról a „Hét” című folyóirat számos értékes leírást közöl. Hazai területről inkább a Nógrád és Pest megye északkeleti szélén lakó - utóbbi esetben már inkább csak palócosnak nevezhető - kistáji csoportok mházatát tudtuk ismertetni. A téma gazdagságát jelzi, hogy egyedül Nógrád megyében kb. 20 önálló viseleti csoport különíthető el, de ruházatában legnagyobb eltérést a főkötők anyaga, formája, a szoknya hosz- sza és az egyes darabok díszítésmódja jelenti. Ünnepi alkalmakhoz, népszokásokhoz kapcsolódik a menyasszonyi ágy és a sátorlepedő; ezek formája, díszítésmódja is változatos.

Több sajátosság rejlik a népszokásokban és különösen a lakodalmi szokásrendben, de közülük csak a fontosabbakat emelem most ki. Elsőnek azt, hogy a szókincset kutatva, a témakörben olyan palóc műszavakat sikerült találni, amelyek kétharmada máshol ismeretlen, és amelyek a gyakorlatból és az emlékezetből rég kiesett szokásformákra utalnak visz- sza.

58

IX. évfolyam 2. szám - 1999 február