Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: Szegény, szegény nagysága
Rövid idő alatt kiderült a rokonság. A feleségem aztán kikérdezte az öreget minden élő rokonról és ismerősről. Mihály bá' a végin, a maga csendes módján viszonozta az érdeklődést.- Ha meg nem sértem, honnan tetszett jönni?- Messziről, kedves Mihály bá'... nagyon messziről... Kanadából. Feleségem sejtette, hogy Mihály bá'-nak csak halvány sejtése van, hogy merre van Kanada. Viszont minden Romániában élő polgár előtt világos volt az, hogy aki nyugatról jön, az egy magasabb életszínvonalon él és irigylésreméltó helyzetet élvez. Mihály bácsi azonban nem így látta a világot. Neki minden elszakadt testvér, aki nem hallja többé a Maros mormolását és nem lélegzi be a fenyvesek gyantás illatát, az csak egy szegény, szerencsétlen, szánalomra méltó pária. Őszinte mély sóhajjal tört föl az öregből a szánalom:- Szegény... szegény naccsága... A feleségem szemében összefutott a könny. Ő, az igazán szánalomra méltó öreg, aki abból a néhány garasból el, amit keservesen keres nap mint nap hurcolva a tejet a városba... ő sajnálja most az erdélyi havasoktól messzesodródott testvérét! Lehet, hogy az ő egyszerű megelégedettsége az a magaslat, ahonnan csak letekinteni lehet a szegény elsodródott testvérre. Mert akinek a gyökere kiszakadt, az élhet bármilyen jólétben, mégis csak egy Édenkertből kiűzött szerencsétlen az, akit semmiféle gazdagság nem kárpótolhat. így érezte Mihály bá1... Kanadába visszatérve feleségem soha nem tudta elmesélni Mihály bácsival való találkozását anélkül, hogy sírásba ne fulladtak volna a szavai. Az első látogatástól megjött az étvágy és két évre rá a feleségem ismét hazalátogatott. Annál a családnál, ahol a sors összehozta Mihály bá'-val, természetesen érdeklődött az öreg rokon hogyléte iránt.- Mondjátok, mi van az öreg rokonommal, aki a tejet hordja?- Meghalt szegény. Aztán szép sorjában felmerültek a részletek... Az élet súlya nemcsak Mihály bá'-t, de a tehénkéjét is utolérte. Megszűnt tejelni a szegény pára. Mihály pedig ismerte az élet törvényét. Ilyenkor nem volt mit enni, föl kellett hajtani a jószágot a vágóhídra. Mihály már hosszú évek óta megözvegyült. Fiai a szomszéd falvakba nősültek. Egyedül élve megszokta, hogy a bánatot is egyedül hordozza... Mikor a hentes alkudni akart, Mihály elébe vágott:- Adjon érte, amit akar. Ez szokatlan volt, és a hentes nem is állta meg szó nélkül:- Nem beteg maga, Mihály bá'? Ám az öreg válaszra sem méltatta... és számolatlan gyűrte zsebibe a pénzt. Haza- menve végigfeküdt a padkán és befordult a fal felé. Hátat fordított az életnek. Néhány nap múlva így találták a szomszédok, akiket odacsalt a szokatlan csend a portán. A legidősebb fia jött rendezni a végtisztességet. Mikor végigkutatta a ködmönt, az egyik zsebben ott volt a tehén ára, a másikban a levágott farokszőre. Az öreg halálában is azt szorongatta. így ment el csendesen, hangtalanul, tiltakozás nélkül, ahogyan az érett gyümölcs is lehull a fáról, hogy a talajba olvadva új életnek legyen a forrása. Mikor a falu néhány vénasszonya összegyűlt a sír körül, hogy illő jajgatással elsirassa Mihály bácsit, ő már ott pipázott az Istenszéke fölött... Ott, ahol minden békés, csendes, és ahol a szeme sarkából figyelte a legelésző tehenét. Mert Mihály bácsi hite szerint a hűséges jószág is oda kerül, Isten közelébe. Új Hevesi Napló 27
