Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: Szegény, szegény nagysága
TumoUuo Sóuöor epésig, Feleségem erdélyi származású. Oda való, abba a zugába a világnak, melyet a nyugati ember alig ismer. Ha a nevét hallja - Transsylvania - olyan ferde fogalmak élednek a képzeletében, melynek semmi köze a valósághoz. Aki a véletlen rendeltetése során ebbe a csücskébe született a világnak, annak a lelke odanő a földhöz, a tájhoz, a hegyekhez... Hozzánő elszakíthatatlanul a Kárpátok bérceihez, az Olt, a Szamos és a Küküllő folyamainak álmodozó zúgásához, a selymes füvü havasi legelők illatához, az erdők sejtelmes suttogásához... Itt a gyökerek olyan mélyre fúródnak a lélek talajába, hogy még az is, aki onnan elszármazik, sohase tudja azt véglegesen elszakítani. Még én is, akinek ősei évszázadokkal ezelőtt szakadtak ki ebből a hegykoszorúzta országból, hogy az Alföld széles láthatárú síkján telepedjenek le, még én is érzem ennek a földnek a titokzatos vonzását. Aki pedig ott élte le élete javát, az el sem tudja képzelni, hogy ezeket a gyökereket ki lehessen tépni anélkül, hogy az ember maga is bele ne pusztuljon. Néhány évvel ezelőtt, görögországi utunk alkalmával, feleségem nem tudott ellenállni ennek a vonzásnak és úgy döntött, hogy egy hétre hazalátogat... Addig én napjaimat Athénben töltöm, átengedve magam az antik világ lenyűgöző közelségének. Ebben az időben a „hazalátogatás” nem volt sem egyszerű, sem veszélytelen vállalkozás. De Erdély közelsége minden akadályt legyőzött. Később feleségem mesélte, hogy az a szeretet, mely- lyel nemcsak a család, hanem a vadidegenek is fogadták a „hazatérőt”, minden nehézségért bőségesen kárpótolta. Különösen egy epizód égett mélyen a szívébe, mely egy öreg erdélyi magyar részéről nyilvánult meg, felé, a szegény idegenbe szakadt testvér iránt... Az öreg mezőségi paraszt ekkor már hetvenes éveit taposta. A szó szoros értelmében taposta, mert abból élt, hogy egyetlen tehénkéjének tejét nap mint nap vitte be a városba a maga megszokott vevőinek. Mindennap, ha sütött, ha fújt, ha havazott, az öreg Mihály bá' a maga megbízható tempójával rótta le a négy kilométert... oda is, vissza is. A tehene volt a mindene. Mi, a természettől elszakadt és érzéseinkben megkopott városiak, csodálkozunk azon, hogy a hindu inkább éhen hal, de nem vágja le a tehenét. Mihály bá'-nak ez a világon a legérthetőbb dolog volt. O és a tehene egy közös életet éltek, melybe nem avatkozott bele a külvilág sem, a maga sietős sürgés-forgásával, sem a parancs-törvények esztelen kényszerével. Mihály bá' és a tehene egy megelégedett egyszerűségben éltek, melyben a tavaszi virág nyílásának, reggeli harmatnak, gólyák búcsúzásának több jelentősége volt, minthogy mennyire emelkedett a nyersvastermelés a tavalyihoz képest. Ebbe a zárt, kiegyensúlyozott világba váratlanul csöppent bele az én messziről jött feleségem.- Nézze csak, Mihály bá', ki van itt? A Bogdán doktor úr lánya. Most érkezett látogatóba.- Isten hozta minálunk a kisasszonyt - üdvözölte az öreg a feleségemet, a maga tisztelettudó módján. Feleségem, aki a családi kapcsolatok pontos számontartója, hirtelen ráeszmélt, hogy apai ágon voltak elszegényedett rokonai, és fel is támadt benne az érdeklődés.- Mondja csak, Mihály bá', nem Idecsre valósiak maguk? Mert ha igen, akkor szegről-végről rokonok vagyunk. 26 IX. évfolyam 2. szám - 1999 február
