Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Szegény Lőkös Zsuzsanna
T Ágoston László 5Sö/cí<-> Sí'itAZ'iaYi/uz Az ezerkilencszázas évek elején nagy, népnyomorító szegénység szakadt Magyarországra. Az egykor jómódú családok elszegényedtek. Abból éltek, hogy eladogatták, amijük volt, s minden este így fohászkodtak: „Add meg, Uram, Istenem, hogy elmúljon a fejünk fölül ez a csapás, és ember módjára élhessünk, mint régen!” A szegények nincstelenekké váltak, s ezrével vonultak Fiume felé, ahonnét Amerikába indultak a kivándorlókat szállító gőzösök. Bizony dédapámnak is megsokasodtak a gondjai, aki a Gömör megyei Zádorfalván élt dédanyámmal és négy apró gyermekével. Nemes ember létére építőmesternek tanult, mert tudta, hogy a sovány gömöri földek meg a sziklás erdők aligha fogják eltartani a családját. A Lenkey nemzetség mindig is büszke volt kisnemesi mivoltára, s ana, hogy őseik Árpád fejedelem idejében telepedtek meg a Felvidéken, de nemesi kiváltságaik ezzel ki is merültek. Nemzedékeken át abból éltek, hogy kibérelték s maguk művelték a jobb módú atyafiság földjét, s fiaikat valamiféle mesterségre taníttatták. Hát így lett az én dédapám pallér. Amikor feleségül kérte a szomszéd falu legszebb lányát, nemes Lőkös Zsuzsannát, maga se gondolta, hogy a pallér mesterségből meg a két család földjéből nem tudja majd eltartani a gyerekeit. De jött a gazdasági válság meg az aszály, és füstbe mentek a legszebb tervei. Egy nap különös ötlete támadt.- Te, Zsuzsikám! - szólt dédanyámhoz. - Pesten jártamban láttam egy nagyon érdekes masinát. Fölül beleteszik a búzakévét, aztán kiveri belőle a szemet. Egyenesen a zsákba folyik. Hátul meg kiadja a szalmát, töreket, pelyvát. Egy csettegő gép hajtja. Már beszéltem is a Bertók komámmal. Ketten vennénk egyet, és kicsépelnénk vele az egész környék gabonatermését.- Hát ha úgy gondolod, Palikám, hogy megélhetnénk belőle...- Meg hát! Senkinek nincs a környéken ilyen ügyes gépe. És a sutba lehet dobni a cséphadarót... Igen ám, csakhogy a cséphadarók nyelénél emberek állnak, s akinek a kezéből a gép miatt kiveszik a szerszámot, a családjától is elveszik a kenyeret. Ezzel nem számolt az én álmodozó dédapám. Nem értette, miért méregetik a gépét olyan szúrós szemekkel a mezítlábas napszámosok, s miért átkozzák a lócán pletykálkodó vénasszonyok. Csak akkor értette meg, amikor egy augusztusi hajnalon porig égett a cséplőgépe, és senki se akadt a faluban, aki egy vödör vizet loccsintott volna a tűzre. Nagyon elkeseredett szegény. Oda a gép, oda az utolsó reménye. Mihez kezdjen? A biztosító se fizetett, sőt perrel fenyegették, mondván, hogy ő maga gyújtotta föl. A barátai is csak hümmögtek, a tarkójukat vakarták. Egy nap Bertók komája egy újságot lobogtatva fogadta. Az állt benne, hogy Amerikában hatalmas felhőkarcolókat építenek, úgy kell ott a jó szakember, mint a falat kenyér. Összecsomagoltak hát, és elindultak Fiumébe. Dédanyám meg csak várta, várta a híreket Zádorfalván a négy apró, síró gyerekkel. Jött is a levél az óceán másik partjáról. Dédapám büszkén írta, hogy előmunkás lett, aztán meg valamiféle vezető. Akkora házakat építenek, hogy ilyenről otthon még csak nem is álmodnak. Hatalmas daruval emelik föl az építőanyagot. Olyan magasban dolgoznak, hogy az ember lentről hangyányinak látszik. Dollárt is küldött, igazi, amerikai dollárt, s megígérte, hogy százennyit hoz, ha hazajön. Mert hazajön, amint teheti, mihelyt összespó20 IX. évfolyam 2. szám - 1999 február
