Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Szegény Lőkös Zsuzsanna
rol annyi pénzt, hogy itthon belefoghasson valamibe. Addig is dédanyám nagyon vigyázzon magára meg a gyerekekre. A hatalmas gőzös hozta-vitte a leveleket. Közben hónapok teltek el, talán évek is. Az egyikben, az utolsóban azt írta dédapám, hogy lassacskán együtt lesz a pénz, hamarosan indul haza. Építővállalatot alapít. Akkor házakat fog építeni, amekkorákat dédanyám még nem is látott. A gyerekeket egyetemre járatja. Pesten vesz palotát, és cselédeket tartanak majd, hogy az ő Zsuzsikája igazi úriasszonyként élhessen mellette. És a gőzös megérkezett nélküle. Egy hivatalos, pecsétes levél jött Amerikából, amelyikben értesítették az özvegyet, hogy Lenkey Pál építőmester a leszakadt daruteher alatt lelte halálát. A biztosító a kártérítési összeget átutalta a rimaszombati árvaszéknek. A szépséges Lőkös Zsuzsanna kővé dermedt kezében a hivatalos levéllel. Nem elég a csapás, hogy egyedül maradt a négy gyerekével, még egy szál virágot se vihet az ura sírjára... Kegyetlen sors, de nincs mit tenni. Élni kell tovább, ahogy ő akarta, a négy gyerekért. Igen, Pestre költözik, itthagyja ezt az elátkozott földet, és úriembert nevel a gyerekeiből. Az árvaszék csak az ő részét adta ki a kártérítési összegből. Nem kapott érte házat Pesten, csak Árpádföldön, a városon kívül. Ott kellett letelepednie. S hogy a gyerekeit ipariskolába járathassa, elvállalta a postamesterséget a faluban. Sebaj - gondolta -, majd ha nagykorúak lesznek, megkapják, s lesz mivel megalapozniuk az életüket. Egy nap szalagcímben hozták az újságok, hogy Szarajevóban meggyilkolták a trónörököst, kitört a háború. Nehéz szívvel nézegette a harctérről érkező tábori lapokat meg a gyászkeretes borítékokat, s arra gondolt, milyen szerencse, hogy az ő fiai még kiskorúak. Aztán vége lett az öldöklésnek, megkötötték a békét. Az új határok elszakították Magyarországtól a Felvidéket. Csehszlovák területre estek Lőkös Zsuzsanna sovány, gömöri földjei, sziklás erdei is. Vagy átköltözik, vagy nincstelen marad. De hová menne? Neki már itt az otthona. A rimaszombati árvaszék is csehszlovák fennhatóság alá került. Odaveszett a gyerekei pénze, jövője... Hát újra, újra a szegénység, a nincstelenség... Ezért halt meg fiatalon egy elátkozott amerikai daruteher alatt a férje, az egyetlen férfi, akit szeretett?... Nagyapám, Béni volt a legfiatalabb gyerek, az anyja szemefénye. Kovácsmesterséget tanult. Amikor felszabadult, az első fizetéséből vett egy gyönyörű fekete cipőt. Dédanyám sokáig nézegette, gyönyörködött a fiában, amikor ünneplőbe öltözött. Talán az apját látta benne... Az egész család büszke volt arra a csillogó-villogó cipőre. Meg Bénire is, aki megkereste az árát. Nem is tette el úgy a szekrénybe, hogy ki ne suvickolta volna. Egy nap dédanyámnak a községházára kellett mennie valamilyen hivatalos ügyben. Bizony az ő cipője nem volt olyan csillogó, mint a fiáé. El is feslett az oldala. Sokáig vívódott, mire rászánta magát, hogy papírral kitömje az orrát, s felvegye Béni ünneplő cipőjét. Nem történhet semmi baja - gondolta -. Ha hazaért, gondosan kipucolja s visszateszi a szekrénybe. Még a helyét is megjelölte, ahol állt. így is történt. Minden a legnagyobb rendben volt, nagyapám mégis rögtön észrevette s rákérdezett:- Édesanyám! Használta valaki az ünneplő cipőmet?- Ugyan ki használta volna? Látod, ott áll a szekrényben, ahová tetted! Néhány hét telt el, s dédanyám újra engedett a kísértésnek.- Édesanyám! - szólt a fia este, amikor megnézte a szekrényben féltve őrzött cipőjét. - Valaki megint használta a cipőmet. Új Hevesi Napló 21
