Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖZÉLET - Ifj. Tóth Ferenc: Még egyszer a Schindlerről
Az 1956-os forradalmat senki sem robbantotta ki: elemi erővel szakította szét a felkelés egy gyűlölt rendszer kényszerzubbonyát.-Nem az 1938 és 1944 közötti időszakban „bántalmaztak, tettek tönkre és üldöztek” százezreket Magyarországon, hanem Rákosiik uralma alatt. Az a hatalom, amely október 23-án a Rádiónál lövetett, 25-én az Országház előtt lövetett, és számos vidéki városban szintén lövetett, néhány nap alatt kimúlt. A forradalom erejét nem valamiféle titkos összeesküvés adta -, ilyesmi a mindent behálózó AVH mellett képtelenség lett volna hanem széles tömegek felismerése, hogy nincs mit veszíteni. 1956 harcosai pedig hősök: haló porukban is azok, de ők is, akik köztünk vannak. Nem csupán azért, mert a felkelés először rendítette meg a szovjet birodalmat, még ha utóbb leverték is; de mert egy velejéig gonosz rendszert elsöpörve - 1848-hoz hasonlatosan -, széttört minden származási és foglalkozási korlátot: ugyanúgy beletartozik Pongrácz Gergely, mint Angyal István, ugyanúgy Déry Tibor és Zelk Zoltán, mint Gérecz Attila. A forradalom ebből a háborúban kivérzett országból ismét nemzetet, polgáraiból pedig közösséget kovácsolt. Mélységesen igaztalan a szerző által az 1956 októbere és az - ebben az országban az elmondottak alapján sosem volt - fasizmus között vont párhuzam. Ez Hollós Ervin és Lajtai Vera szellemisége, a Drámai napok rágalmainak felmelegítése. Egyébként Horthy Miklós nem október 23-án, hanem 15-én - kikényszerített lemondásával egyidejűleg - nevezte ki Szálasi Ferencet miniszterelnökké, enyhén szólva nem szabad akaratából; bár a formai kellékek még léteztek, mégis nyilvánvaló, hogy akkorra az önálló magyar főhatalom megszűnt. Szálasi - szerencsére rövid - országlása közjogi szempontból ugyanúgy légüres térben állt fenn, mint Rákosi Mátyás és Kádár János - sajnálatosan hosszú - uralma: egy idegen hatalom kegyelméből és fegyverei által. Ezek tények: és Bulgakov Mester és Margaritájából tudjuk, hogy a tények a legmakacsabb dolgok a világon. A felkelés során elesettek és a kádári megtorlás alatt kivégzettek mellett igenis szólnunk kell azokról is, akiket életre ítéltek: akiket elbocsátottak a munkahelyükről, akik nem dolgozhattak tanult szakmájukban, akiket évtizedekig nem engedtek érvényesülni, vagy egyáltalán továbbtanulni sem; és hát meg kell említeni azt a vérveszteséget, amelyet az ország azzal a kétszázezer emberrel szenvedett el, akik elmenekültek, majd azzal a mintegy százezerrel, akik a konszolidációként emlegetett állóvíz idején szivárogtak el az országból. Igenis most kell az 1956-os forradalommal foglalkoznunk, amíg az egykori harcosok közöttünk vannak, és hitelesen, személyes elmondásuk alapján tudósítanak, élettel töltik meg a negyven évvel ezelőtti történéseket. Valamennyiünk kötelessége, hogy - pótolva harminc év mulasztásait - ne válhassék ez az ünnep kiüresedett, halott szertartássá, amelyet a felnövekvő nemzedékek nem éreznek magukénak: nem tűrhetjük el, hogy egyesek április negyedikét vagy november hetedikét csináljanak belőle, mert hát tapinthatóan voltak és varrnak is ilyen törekvések. Igenis kell, hogy egy nemzetnek legyenek ünnepei, amelyek tartalmával a közösség azonosulni tud: úgy kell továbbadnunk 1956 emlékét, ahogyan a száz év előtti magyar társadalom ápolta 1848-ét. Nem elfogadható a cikkíró állítása, hogy a zsidóságtól „egy-egy náció ötven év alatt egyszer kért bocsánatot”: az utóbbi években bocsánatot kért a svájci és a lengyel kormány, a magyar kormányfő, a magyar katolikus püspöki kar, a római pápa, szinte rendszeresen kér bocsánatot a német kormány - a felsorolás távolról sem teljes, és nem ötven évről van szó. Ezzel szemben az ötvenhatosoktól még annak a lehetőségét is megtagadták, hogy - kéretlenül bár, de a megbocsátás krisztusi parancsának szellemében - megbocsássanak egykori üldözőiknek: ehelyett emezek bocsátanak meg - önmaguknak. Az ország örök szégyene lesz, ha ezen nem változtatunk: legyen a még élő bűnösök büntetése egyszerűen megnevezésük. Feltétlenül tiszteletet érdemel Farkas Vladimir, aki bár fiatal, 52 VIII. évfolyam 4. szám - 1998 augusztus
