Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - KÖZÉLET - Krupa Sndor: A sarló-kalapács áldozatai
ember agyába, idegzetébe, s nincs hatalom, ami kiszakíthatná-onnét őket. Mihály ennek az estének az élményét éhes kullancsként vonszolta a sötétzárkájába. Próbálta lerázni magáról, mint Toldi Miklós a nyakába csimpaszkodó farkasokat, de sehogy sem birta. Az emlékezés kényszerzubbonyában hánykódott hát, s annak halálosan ölelő polipkarjaival viaskodott. A mellette ülőt az őrök Isten létének tagadásával bunkózták. Mi alkalmasabb az Isten létében való hit megingatására, mint a szenvedés, a megpróbáltatás? A Jelenések könyvében is ezt olvashatjuk: Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre. Az emberek káromolták az Istent a jégverés csapása alatt, mert rettenetesen nagy csapás volt. Ezt ezek a hóhérok is nagyon jól tudták. Megtanulták moszkvai mestereiktől. Verték hát a szenvedésben meglágyult lélekvasat, hogy hitének keresztjéből sarlókalapácsot kovácsolhassanak.- Nem lehet az, hogy létezzék - röhögték szájába, fülébe, szemébe. - Mert ilyen hívásra bizonnyal megjelenne a segítségedre! Ájulásából már vagy háromszor is fellocsolták, de a káromkodást nem hagyták abba.- Ha létezne a Nagyszakállúd, lángpallosos angyalaival már itt hadakozna körülötted. Egyszer csak a pörölyözött ember utolsó idegszála is elszakadhatott. Hite acélja megolvadt, folyékonnyá, formába önthetővé vált. Lelke iránytű mutatójaként ingadozott. Próbált felugrani. Láncait szaggatva az ég felé cementezett szemmel a megvakított, templomoszlophoz kötözött bibliai Sámsonként hörögte:- Istenem, ha vagy, hadd döntsem ezekre a pogányokra e fegyház falait! És újra elájult.- Angyalaim, hozzátok a vizes vödröket! - kiáltotta a hóhérok főnöke. - Rajta ez segít, s nem Mihály arkangyal tüzes pallosa! Ahogyan Mihály kegyetlenül gyötrődött azon a gondolaton, hogy a szenvedés megingatja-e a hitet, hogy elegendő ok-e a hitünk elvetélésére, mert ha bajban vagyunk, Isten nem kapja el az Üstökűnket, mint valamelyik prófétájával tette, hogy kirántson bennünket a szenvedések oroszlánbarlangjából, eszébe jutott egyik bencés hittanára. Isten létének szent megszállottja volt. Semmiről sem tudott olyan tüzesen beszélni, mint erről. Ekkor lángolt az arca, mint Jézusé, amikor a Tábor-hegyen a Mennyei Atya arcát nézte. Kitárta a karját, és elragadtatással kiáltotta:- Fiúk, három Szentírásom van! S mindegyik ezzel a szóval kezdődik: "kezdetben". Igaz, az egyik nem szó szerint, hanem csak értelem szerint. Az első az Ószövetség. A második Szent János evangéliuma. A harmadik meg mártír Szent Gellértünk Deliberatio című latin könyve. Gellértünkre nagyon büszke vagyok, mert olyat írt, s úgy, ahogy mások aligha! A nagy Aquinói Tamás hozzá is járt iskolába. És a mi Berzsenyink is tőle kölcsönözte az Isten létével kapcsolatos legfönségesebb gondolatát, s néhány sorban úgy fogalmazta meg, ahogy a teológusok kötetekben sem tudták. Ha Isten létezéséről semmi mást nem tudnék, ha semmi mást nem olvastam volna, hitemet akkor sem lehetne megingatni. Még a pokol lángjaiban sem. Aki ezt a szöveget megtanulta, kedvence lett. Jelest adott neki, mondván:- Fiam, írd le! Házi áldásként tedd fel a házatokban! Amíg ez ott lesz, istenhited sziklán épült! Mihály is megtanulta, s életében sokszor elmondotta. Most is! Hogyan is hangzott? - fészkelődött lucskos padlóján, szívében melegséget érezve öreg hittanára iránt, és csöndesítő fuvallatát a fönséges hitvallásnak: Új Hevesi Napló 31
