Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkalja ösvényeken
Hát én menek, kaparászok a sok korhadt level alatt, eccer csak találok egy üveg pálinkát. Nagyon elcsodálkoztam, de megittuk. Kérdezem oszt tűle utána: Hát ez meg hogy lett ott, öreg? Elmesélte hát, hogy tavaly éppen úgy, mint mindig is a pálinkafőzés után, huszonkét félliteres üvegben dugdosott el a területen mindenfelé, hogy ha arra jár, hát tudjon mindig huzogatnyi. így aztán az asszonya sem szidalmazta otthon, mikor reggelenként a tarisznyát készítette, merthogy nem tett bele ugye pálinkát. Sok bokor alját turkáltam én fel azután mindenfelé, de csak egy üvegvei leltem. Jó pályinka vót. Azóta sem tudja, hogy én ittam me', pedig ő mindegyiknek tudta a helyit. Elképzelhetitek hát, hogy mennyire ismerhette ő a területünket. Jó vadőr vót, az már biztos. Azóta sincs ahhoz fogható. De ennek is már sok éve van. ** Amikor fölkapaszkodtunk a tisztásra, a horizonton már megcikkant az első villám. Délután otthon komoly zivatar volt, de kinn a területen semmi. Azt hittem, megússzuk az estét eső nélkül. De nem így történt. Halkan susogott az erdő, mikor helyünkre elálltunk, majd egyre hangosabban zúgott. Fenn a dombok gerincén hajladozva bólogattak a fák, s az égen tömör, fekete fellegek nyargaltak felénk. Abban bíztam még, hogy az erős szél tán elviszi az esőfelhőket, ám a tovaszaladó sötét gomolyagok nyomában újabbak és újabbak érkeztek. És egyre félelmetesebbek. Majd eleredt az eső. Épp kabátom csuklyáját igyekeztem fejemre húzni, amikor fölöttem igen kedvező távolságban egy magányos szalonka húzott el. Kapkodtam, de lemaradtam róla. Laci irányába repült, s már szólt is a Merkel. Majd Jóska duplázott, de a gyors röptű madárka a szelek szárnyán vidáman vitorlázott tova. Fenn a bércen cikázott, szinte sistergett a fehér istennyila, és csattanva zengett az ég. Most távolabb, az alsó tisztás irányából Náci barátunk puskájának puha dörrenései hallatszottak, s rögtön utána újra Jóska lőtt kétszer. A szomszéd társaság területén is lőtték a szalonkát. Az eső zuhogott, dörgött-villámlott. Még a puskacsőbe vág - gondoltam aggódva, s leengedtem a cső végét a föld felé. A csősín vékony árkaiban fürgén csergedezni kezdett a hideg, márciusi esővíz. Az elmúlt két hétben vadásztunk már kellemesen langyos tavaszi estén, szeles csillagos ég alatt, decemberi hangulatú, komoly hóesésben, s most igazi nyárias zivatarban ácsorogtunk itt megszeppenve csuromvizesen. Jóska jelzésére indultunk vissza. Ő meglőtt egy madarat, fel is vette. Nekizuhant a domboldalnak, de az irányát tudta, és meg is találta. Az elmúlt félórában alaposan felázott minden. Lassan, csúszkálva haladtunk csak az egyébként jól ismert erdei úton. Lacika alól egyszer csak kiszaladt a lába, s szegény alaposan megdagonyázott, még finom, gravírozott puskáját is megforgatta a friss iszapban. Nagy szerencsével elakadás nélkül értünk ki az autókkal az országúira. Búcsúzáskor Béla utalva arra, hogy ebben az időben is hallottunk távolabbról is lövést, megjegyezte:- He! Koma! Azé' más is vót ilyen hülye, mint mi! Jó húzás volt. Madarat is lőttünk, nem bántuk hát ezt a kis esőt. Pláne így utólag. Szárazon. ** 8 VIII. évfolyam 1. szám - 1998. február
