Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkalja ösvényeken
Jóskával vártuk, hogy kezdődjön a húzás. Épp hogy csak kifújtuk magunkat az enyhén, de állandóan emelkedő erdei út után. Kabátjainkat már felvettük, de a puskák még megtörve lógtak vállunkon. Csendben lesekedtünk, halkan beszélgettünk. Mögöttünk, tőlünk vagy tíz méterre az út kiszélesedő, a tisztásra kifutó végénél ekkor valaki elkiabálta magát.- Tegyék le a fegyvereket! Riadalmunk csak addig tartott, amíg odakaptuk a fejünket. Béla barátunk cserkelt be minket óvatosan, s most fülig érő szájjal mulatott tréfáján.- Aggyon Isten! Tele szaladt-e a gatya? - szólt vidáman, és üdvözlésre nyújtotta tenyerét. így ma este hármasban bizakodtunk szerencsénkben. Béla látott egy madarat, de lemaradt a lövésről. Jóskától messze, lőtávolon kívül villant át egy hármas cvikk. Én nem is láttam ma szalonkát. Lassan lefut a szezon, lejár a szalonkázások ideje. Továbbvonulnak, itt hagynak minket e kedves kis madarak. Vadászat után Jóskánál ültünk le egy italra. Jó két órányit beszélgettünk, természetesen vadászatról. Pontosabban ők meséltek, én meg hallgattam. Mindketten jó húsz éve vadásznak. Együtt kezdték, és még ma is legtöbbször együtt járják a vadászösvényeket. Szenvedélyes, igen eredményes vadászok. Jóskának apósa volt vadász, Bélának az édesapja. Nemcsak vadászeszközeiket, fegyvereiket örökölték tőlük, de a tapasztalatokat, a szokásokat, a hagyományokat is volt kitől átvenniük. No meg az etikát. A sok-sok íratlan, de annál fontosabb szabályt, a tiszta igaz vadászerkölcsöt. Rengeteg közös, izgalmas, és felejthetetlen vadászkalandjuk volt. Ma este néhányat végighallgattam közülük. Felváltva, egymást segítve, a régi eseményeket újra átélve, hihetetlen élményszerüséggel adták elő történeteiket. Láthattam a fotókat, a nyolcdarabos vaddisznóterítékről, no meg a nagy kanról, amivel Jóska birkózott. Hát nem sok hiányzott akkor ahhoz, hogy ne Jóska győzzön. A nyomait ma is viseli. A következőképpen történt. A medvesi gödörnél egy vendégvadász megsebzett egy disznót. Véleménye szerint egy kb. harminc kilós süldőt. Ám elment és bevette magát egy sűrű bozótos akácosba. Körülállták azt a részt, és üzentek Jóskának, hogy jöjjön a kutyájával. így is történt. Jóska három lőszert tett a puskájába, majd óvatosan - de abban a tudatban, hogy egy erősen sebzett kis süldő után keres - bebújt a sűrűségbe. Mindjárt meg is hallotta a kutyájának a hangját, ahogy az állta a disznót. Néhány métert még kúszott előre, amikor meglátta a disznó foltját, a bokrok között sűrű takarásban. A kutya ugatta, körbeugrálta. Abban a pillanatban, amikor a kutya nem takart, belelőtt a foltba, anélkül, hogy meglátta volna a disznót teljes nagyságában. Az továbbugrott, a kutya utána. Na meg Jóska is. Csak ö lassabban. Újra hallotta a kutya jellegzetes hangját. Ugyanaz játszódott le, ami az előbb. Folt, indult a golyó. Ekkor már az akácos szélén voltak, s mivel a disznó nem mozdult, Jóska kibújt a sűrűségből. Épp az utolsó töltényt csúsztatta a csőbe, amikor zörgést hallott. Hátranézett. Hát csak szétnyílt a bokor két méterre tőle, és egy hatalmas, fekete, vicsorgó disznó rohant felé. A puskát anélkül, hogy vállához emelhette volna, rásütötte az állatra. Bele a szájába. Fröccsentek a fogak, az állkapocs csontszilánkjai. De a disznó a következő pillanatban kiütötte a fegyvert Jóska kezéből, s már emelkedett, ugrott is rá. Jóska segítségért üvöltött, közben ösztönösen két kézzel belekapott az állat véres, nyálhabos kitátott pofájába. A lendülettől és a nagy súlytól hátrahanyatlott. A talaj is arra lejtett. Zuhantak hátra, közben két kézzel tolta el magától a hatalmas jószágot. Jóska hanyatt esett, a disznó átrepült rajta. Új Hevesi Napló 9
