Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkalja ösvényeken
szalonka kiszámíthatatlan, érdekes repüléséhez. Mindössze néhány másodpercig tartott csak az izgalom. Madárdaltól zengett az erdő. Gyönyörű kora tavaszi este volt. Ám szalonkát nem láttunk, nem is hallottunk. Ha területünkön voltak is már, azok még valahol a délebbi részeken, valahol a püspökszállási-bozai részeken lehettek. Na. Holnap majd ott próbálkozunk. ** Egész nap havazott. Hol sűrűn esett, hol meg csak úgy szállingózott, mindenesetre a március idusai szép tavasznak nyoma sem volt. Ahogy meg-megállva bandukoltunk a bozai helyünk felé, Béla barátunk egyik régi vadászemlékét kezdte el mesélni.- Emitt meg -e koma! - mutat egy sűrűn bokros völgy végébe - mé' fiatal vadász koromban, bizony hogy abban, mert 'iszen 'mé golyós puskám se vót, a komámmal jöttünk ki, úgy jó hajnalban. Ahogy szétválunk, oszt leülök, rögtön ottan terem előttem egy nagy koca, vagy tíz malacval. Gyorsan betőtök egy gyöngyöt, meg egy olyan kilencszemes mindenest, oszt odadurrantok a sűrejibe. Egy mindjárt fel is fordult. A többi me' szanaszét, de nem vótak tűlem vagy csak huszonöt méterre, hát én a másikval is odazummantok. Visít az is. Na, mondom, te is me' vagy má'. De ahogy szétnyitom a puskát, oszt kikörmölöm az üres hüvelyeket, te jóságos Úristen, csak ott van előttem a nagy koca, de mint egy bivaly, olyan nagy. Farka meg az égnek meresztve, oszt csak úgy jár ide-oda. Oszt vicsorít ám rám kegyetlenül. Én meg kapkodok, nem lelem a patronyt. Fa meg sehol egy darab se. Nagyot dobbantok a gumicsizmával, oszt reája kiabálok: kuss, te! De csak vicsorít tovább. Valahogy osztán csak találok egy patronyt, bedugom, oszt ahogy összecsukom a puskát, hát a csattanástúl csak elszalad. Arra a komám felé ni. Én meg odakiáltok a komámnak. Hogy aszondom: Ne bándd má' azt a nagy kocát te, ha má' így meghagyta az életemet! Nem is lőtte meg. Hát így jártam. Megijedtem, hogy végem lesz, de azután megvót a két malac, így oszt megnyugodtam. Végigálltuk a völgyet. Apró szemű hódara pergett-kopogott a kabátomon. Tőlem balra esett az a völgy, ahonnan várható volt a húzás. Messziről két halk lövés hallatszott. Erősen alkonyodott már, de az erdő sötét foltjától az égbolt sűrűn felhős világosabb szürkesége még jól elvált. Ekkor hallottam meg a korrogást, majd rögtön utána tisztán a cippegő szalonkahangot is. De máris mögöttem volt. Béla fölött cikázott villámgyorsan. Dörrent a tizenkettes, s tompán puffant az idény első hosszúcsőrü szép madara. Örültünk mindannyian. A gyülekezőkor a kocsinál a kis laposüveg is körbejárt.- Erről meg az jut az eszembe - kezd újra mesélni Béla -, hogy volt nekünk régen egy vadőrünk. Igencsak kedvelte a pálinkát. Egyszer meglőttem egy szép nagy kant. Erre má' oszt inni kéne, szólalt meg a vadőr. De nálam meg nem volt semmi. Aszongya az öreg: Bélus, te! Ha ottan a bokor alatt kapirgászol egy kicsinyt, biztos lelsz valamit. Na! Csak ereggy! Új Hevesi Napló 7
