Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - SZÍNHÁZ, ZENE - Értékek keresése avagy hazai művészsorsok
•EME» értékek kereáéőe atoagp Ijajat mübéő^orőok Kamaradarabot játszani mindig kockázatos és izgalmas dolog. Olyan ez, mint játszani a tűzzel és hirtelen rádöbbenni, milyen is igazán. Minden művész örök vágya, hogy közel kerülhessen közönségéhez, de a találkozás gyakran döbbenetes és ritkán hozza azt az élményt, melyet reméltek tőle. Kamaradarab közönségének lenni zavarbaejtő érzés. A legbizalmasabb közelségből látni egy darab születésének végső aktusát, a színpadi produkciót, a legteljesebb mértékben felkavarja a nézőt. Olyan művészünk életébe bepillantást nyerni, aki ma már úgyszólván múzeumi darabnak számít, nem mindennapi intimitás a kamaradarab szerzője és az előadók jóvoltából. Bartók Béla élete és munkássága az iskolai penzumaink közé tartozott. Még a mai negyvenesek generációja, mely úgyszólván Bartókon és Kodályon nőtt fel (a kötelező klasszikusokon kívül), sem érzi igazán magáénak Bartók világát. Mindmáig megmaradt vele szembem az idegenkedő távolságtartás, az "igen,de..." kezdetű kommentárok, a végzetes magány Kékszakáll-köpenye a síron túl is beburkolja alakját. Hogy ezért ki vagy kik felelősek, abba most nem érdemes belebocsátkozni, mert túl meszire vinne egy színházi élménytől. Annyi azért valószínűnek mondható, hogy nem Bartók felelős ezért az áldatlan állapotért. Aki annyit fáradozott, hogy önmaga és mások számára is fellelje a tiszta forrásokat, ahonnan nemzeti zenei kultúránk táplálkozik, az azért is tett erőfeszítéseket, hogy ennek ismerete ne csupán egy szűk kör kiváltsága legyen. Talán ezért is volt szerencsés választás ilyen formában játszani Ébert Tibor : Bartók c. darabját. Testközelből látni Bartók szenvedéseit, melyek egyúttal minden nagy művész szenvedései is: megküzdeni az értetlenséggel, szembesülni a kicsinyes vádakkal, megismerni minden poklok kínját, közben a legszebbet és legjobbat adni és mégis gúnyolást szenvedni, magyartalannak, hazaárulónak bélyegeztetni. A legnagyobbak élettörténete mind erői szól... gondoljunk csak vissza egy kicsit zene-, irodalom- és művészettörténetünkbe... Adyt magyartalannak, hazaárulónak nevezte jelenkora, Balassit fajtalannak, Bartókot érthetelennek, zavarosnak és magyartalannak, József Attilát, Csontváryt, Katonát, Csokonait egyszerűen semmibe vette az a kör, melynek kötelessége és érdeke lett volna, hogy a honi művészetet és művészeket támogassa... Mindig így volt. De vajon mindig így kellett lennie...? Sziki Károly értő, érzékeny előadása szinte természetes volt azok számára, akik régóta ismerik. A neve az értékek őrzésével és értékteremtéssel azonos értelmű Egerben. Töprengő, tépelődő, önmarcangoló pillanatai, echóként hangzó mondatai, melyekkel ismételgeti az őt ért vádakat, diákként és érett művészként is egy törékeny, túlérzékeny Bartókot formáznak. A színpadi müvek, táncdrámák felidézése, a felhangzó zenerészletek Kátai László szerkesztésében egységes, érett produkciót hoztak már a premieren is. A diákévek és a halálos kór kendőzetlen bemutatása, a mindenkori művész-jelenkor univerzális és egyedi ábrázolása, elemzése a vendég-rendező, Horváth Lajos érdemeit csillogtatja. A két Keménykalapos (a mindenkori vaskalaposok) kíméletlenül faggatózó és rögtön ítélkező vulgáris "bírósága" (Horváth Ferenc és Venczel Valentin) mintegy refrénként tér vissza a mű során. A közönség lelkesen ünnepel. De vajon ki fog egykor akár egy rekviemet is írni a mai művészekért? Ma ki veszi észre az ő szenvedéseiket...? 54 VIII. évfolyam 1. szám - 1998. február
