Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - KÉPZŐMŰVÉZET - Losonci Miklós: Moldvay Győző Galéria Hatvanban
Losonci Miklós: Moldvay Qyőző Qaléria Hatvanban Intézmény lett az egykori Emberből, egyszerűen azért, mert egyszemélyes intézmény volt, segített a kultúra városává avatni Hatvant. Intézmény lett a hazai művelődés mindenese, a költő, író, folyóiratszerkesztő, újságíró, galériaalapító, az országos táj- és portrébiennálék fáradhatatlan szervezője, MOLDVAY GYŐZŐ. Miközben mélyen fájlaljuk életbúcsúját, annak örülhetünk, hogy érdemeit megbecsülik és folytatják. Vörösmarty Mihály hangoztatta, hogy "Legszentebb vallás a haza és emberiség". Moldvay Győző a valósághű szobrok és festmények híve a magyar realizmus elkötelezett művelődéstörténészeként arra törekedett, sikerrel, hogy az avantgarde többletet ellenpontozza; képzőművészetünk stílustörekvései egyensúlyának megteremtésével. Önzetlenül tette, végezte ezt az erőt megfeszítő szolgálatot, háttérbe szorítva saját költői, írói tevékenységét is, végtére nemcsak hatvani galériákat szervezett, hanem képtárat is gyűjtött Barcsay, Borsos Miklós és más klasszikusok műveiből. Életműve mérték és mementó, hiszen hídemberként a művészet és a közönség kapcsolatát építette. Tárlatszervezéseinek sorozatával bizonyította, hogy a realizmus nem maradi irányzat, az őrzés kezdeményezés is. Azzal, hogy 1998. január 9-ig láthatta a közönség Hatvanban "Arcok és sorsok" címen a XI. Portrébiennálét, Moldvay Győző életművét folytatják munkatársai ott, ahol ő abbahagyta. Korrekt a kiállítási anyag. Nincsenek kiugró teljesítmények, de az a becsületesség jele, hogy a szakmai lelkiismeretesség jelenléte általános. Figyelemre méltó arcmást küldött be Huszár István Illésről, a tokaji bolondról és Csiszár Elek a kocsmák lecsúszott "Törzsvendég"-éről: ezekben a figurákban érzem a társadalom gondjaira figyelő festői szolidaritást. A tárlaton szeretnék látni hajléktalant, nem a valóságban. Pont fordítva érzékeljük e riasztó új tényt - az utcán hálnak -, de ezt piktúránk nem rögzíti, mint hajdan József Attila költészete. Még ha igaz is Pilinszky jegyzete, "hogyha egyszerre szűnne meg minden szenvedés a földön, valahányan a mennyországban, a paradicsomban érezhetnénk magunkat. Rémisztő perspektíva!" Biztos, hogy igaza van a költőnek, de egyelőre még a kínok kiáltanak és terjed a részvétlenség, mely szintén dráma, a pusztító közöny. Ilyen karakterű, szellemiségű portrék hiányoznak a tárlatról, miközben örülünk Világhy Árpád Mahatma Gandhiról mintázott szobrának, B. Laborcz Flóra ember alakú táj portréjának, Egyed Emma érmeinek, Csáth Annamária, Giczy János alkotásainak. Rendkívül bensőséges Orosz László arcmása édesanyjáról és Papp Albert "Tardosbányai asszony"-a. Elmélyült munka Kaubek Péter fába álmodott Adyja és Gábor Éva Mária öntött homokból formált "Buddhá"-ja. Szabó Iván Babitsról, Móriczról, Bartókról fogalmazott érme. Sz. Nagy Mária Sinka Istvánról, Kirchmayer Károly Tóth Menyhértről szerkesztett érdemleges plasztikát. Azon műveket soroltam, melyek kiemelkednek a mezőnyből, s ez nem lekicsinyíthető érték, valós eredmény, mely éppen ezért kíván még merészebb magaslatokat képzőművészetünktől a portré közegében is. Új Hevesi Napló 53
