Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - T. Ágoston László: Őseim üzenete
legközelebb elmegyünk, szívesen megmutatja. Ebben az albumban láttam az első képet Lenkey Jánosról. Anyám is jól megnézte, aztán rám pillantott és kijelentette:- Kiköpött Lenkey vagy, fiam. A tábornok is épp olyan kopasz volt negyvenéves korára, akár öregapád vagy te. Az arcvonásaitokban is van némi hasonlóság. Akkor még csak sejtettem, de most már biztosan tudom, hogy akkor nyert meg végérvényesen az ügynek, akkor fogant meg bennem a szemtelenül merész ötlet, hogy könyvvé formáljam Lenkey tábornok életét. Igen, hiszen ha külsőre van bennük némi hasonlóság, miért ne lehetne hasonló a lelkünk is? Ha ez igaz, talán még azt a rejtélyt is me g- oldhatom, miért őrült meg 1849-ben az aradi várbörtönben... Hamarosan felkerestük nagyapám kilencvenéves nővérét, aki gondosan őrizgette a zsidóüldözés idején, még a harmincas évek végén beszerzett anyakönyvi kivonatokat. Kés z- séggel kölcsön adta, hogy lemásoltassuk, de mindig kijavított, mondván, hogy nem Lenkey, hanem Lenkej. O is emlékezett az egri temetésre, s azt állította, hogy a tábornok közeli rokonunk volt, hiszen az ő nagyapjához azért nem akarták feleségül adni a nagyanyját, mert az egy mihaszna Lenkey volt. Ferenc Jóska alatt pedig a negyvennyolcasok voltak a m i- hasznák.- No de Zsófi néni - vetettem ellene -, Lenkey János nőtlen ember volt.- Hát persze, hogy á vót, lálkém - felelte palócos akcentussal, mert ő maga is Zádorfalván született, s élete végéig megtartotta az anyanyelvét -, de vót nékije égy bátyjá, ánnák vóták csáládjái. Én még nágyon kislánká vótám, ámikor méghált á nágyápám, még á nágyányám, ném is nágyon émlékszém rájuk, dé áz biztos, hogy rokon vót... Az utolsó nyom, ahová visszavezettek az anyakönyvi kivonatok, Lenkey István és nemes Nagy Zsuzsanna házasságkötése volt 1868. február 29-én. A vőlegény akkor huszonhat, a menyasszony huszonhárom éves volt. A legény apja neve Lenkey Ferenc. Némi csalódást okozott, hogy nem Károly, mert hisz' akkor közvetlen leszármazottja lehetnék a Vilmos huszárok ezredesének, a Tiszai Hadsereg hadosztályparancsnokának, akinek Ko s- suth kétszer is felkínálta a tábornoki rangot, de nem fogadta el. Azt mondta: ő nem rangért, címért szolgálja a hazáját, hanem elvből. Nyakas, kemény ember lehetett ez a Lenkey is. A könyvtárban bukkantam rá Katona Tamás Az aradi vértanúk cím ű könyvére. Ebben olyan érdekes adatokat találtam Lenkey Jánosról, hogy legszívesebben elfelejtettem volna visszavinni a könyvet. A könyvesboltokban természetesen néhány nap alatt elfogyott. Mondtam is a könyvtárosnőnek, hogy kifizetem az árát, de nem egyezett bele. Végül abban állapodtunk meg, hogy meghosszabbítja a kölcsönzési időt, míg megszerzem az antikváriumból. Egyik kollégám előtt elkottyantottam az elképzeléseimet.- Nem így kell azt csinálni - mondta. - Bemégy valamelyik könyvkiadóba, elmo n- dod az elképzeléseidet, aztán kötnek veled egy szerződést, és kapsz rá előleget is. A kutatás pénzbe kerül... Szegény barátom, ő még talán nálam is naivabb volt... De azért megfogadtam a tanácsát, bekopogtattam az egyik szerkesztői szobába. A szerkesztő elvtárs nyájasan fogadott, s végig mosolyogta a mondandómat, miszerint én dokumentumregényt fogok írni a két Lenkey-fivérről.- Ugye, ez lenne az első könyved? - kérdezte elnézően. - Látom rajtad, hogy még nem jártál könyvkiadóban.- Igen, ez lesz - válaszoltam önérzetesen . - Szerződést szeretnék rá kötni. Néhány novellám már megjelent a lapokban... 44 Vili. évfolyam 1848-as különszám - 1998
