Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
A hét elején a vadőr az egyik bokros gödörben etetett. Ezt a szórót próbáltuk megtalálni. De csak próbáltuk. Az elmúlt napok komoly hóesése befedte, így csak a völgyre ismertünk rá. A felső végen álltam le, míg barátom az északi részen a gerincen úgy, hogy a szomszédos völgybe is belátott. Nagyon hideg volt. Csizmánk talpa alatt recsegett a hó. Az égen néhány apró pufók felhő utazott méltóságteljesen. A lenyugvó, bágyadt vörös napkorong most intett búcsút felénk. Vagy talán épp az éjszakás kollégáját üdvözölte, hisz a hold majdnem teli ezüsttalérja már rég itt ólálkodott felettünk. De csak most jött el az ő ideje. Egyre fényesedett, s lassan megszülettek az első halványszürke árnyékok. A tájat borító hólepel mind jobban világított, szinte már ragyogott. A naplementés alkonyatot szik- rázóan holdfényes, világítóan havas, ropogóan fagyos erdei éjszaka váltotta föl. Egy csipkerózsa-bokor előtt álltam. A csillogó hóra tisztán vetődött a bokor ágainak szép rajzolata. Egy kisbagoly fejemtől talán fél méterre libbent el hangtalanul. Meg is ijesztett. Háromszor kerülte meg a bokrot, mindannyiszor igen közel kerülve hozzám. Gondolhatta magában: „Ezt az új betolakodót még nem láttam itt, hát most jól megnézem!” De az is lehet, hogy csak a széles karimájú kalapom tetszett neki. Azután hirtelen távozott. Pedig örültem, hogy itt volt, már csak azért is, mert ő volt az egyetlen vad, amit egész este láttam. Na, persze ez az egész este mindösszesen két órát jelentett. Ekkorra már bármenynyire is voltunk felöltözve, nagyon átfáztunk. Kezem, lábam dermedtté fagyva sajgott. Mivelhogy barátomnak is hasonló élményei voltak, az indulást jelző fény jeleit követően szaporán szedve lábait hamarosan megjelent ő is. Elfagyott kézügyességemet fürgén kellett élesztgetnem, hogy legalább már a kocsinál ki tudjak tárazni. A forró kávé egyenesen megváltás volt, főleg végtagjainknak, de egész belső énünk is boldog jóérzéssel vette tudomásul e keserű melegséget. Az összkerékmeghajtás biztonságosan fogta a dombok-völgyek havas-fagyos ösvényeit, cserkészútjait. A fényszóró simogatva pásztázta a lejtőket. A szélvédte formás borókabokrokon foltokban megmaradt a hó, s ahogy a reflektor erős fénye rájuk vetődött, szinte világítottak. Mint a karácsonyfán a habcsókok, szaloncukrok, díszek. A már kellemesen melegedő terepjáróból e látvány felemelően ünnepélyes, meg- kapóan szép volt. Elgondolkodtam. A természetet imádó, erdőjáró, szenvedélyes vadászember számára mi is jelenti igazából a valódi karácsonyt? Talán a fűtött szoba sokszor túldíszített egyetlen fája? Vagy inkább a lankás hegyoldalak puha hóval betakart, álmokat-titkokat, vágyakat-vadakat rejtő, csendes fenyveseinek sokasága? Hát nekem bizony az utóbbi. S tudom, hogy barátom is ugyanígy van ezzel. 12 VIII. évfolyam 6. szám - 1998 december
