Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Misóczki Lajos: Versbe szőtt évek
Versbe szőtt évek A 2. világháború tragikus emléke még ma is számos családban kísért, bár az átélők, a hajdanvolt katonák közül már egyre kevesebben élnek. A doni katasztrófa 55. évfordulójára emlékezve ismerősöm végre engedett kérésemnek: felelevenítette édesapjának, Forgó Jánosnak és annak sógorának, Benei Lászlónak évtizedek távlatából is üzenő dalait, verseit. Noha egyikük sem volt költő, a háború, majd a fogság napjai és a kényszerű sorsközösség mindkettőjükben verset, dalt érlelt. Aztán az öldöklő frontnapok - később a testet-lelket senyvesztő fogolyélet egy-egy bizakodó reménysugaraként kezdték szövögetni a sorokat, dallamokat, hogy amikor végre hazakerülhettek, végigkísérjék őket örökre. Atkárról kerültek ki az orosz frontra. Forgó János földműves a tüzérekhez; aki 1943. január 12-13-án, a szovjetek doni áttörésekor repeszszilánk okozta fejsérülést szenvedett. Kint, aztán itthon ápolták kórházban. Lábadozó betegként került haza, Atkárra. Benei László summás volt, őt a gyalogsághoz osztották be. Sebesülés nélkül jutott haza a frontról. Noha a harctér más-más részén szolgáltak, a csaták iszonyatait átélve hasonló gondolatokhoz jutottak. Lehet, verselésük menekülés volt a jelen valóságától, de az is lehet, hogy gondolatelterelés. Mindesetre a távoli otthon képe lelki vigaszt nyújtott, hiszen óhajuk lelki reménnyé vált. A halál szele először 1942/43 telén érte őket, amely aztán viharrá erősödött. Benei László előbb kezdte a katonaidők verseit írni, mint a sógora. Mégpedig el nem küldött tábori levelezőlapon: FellobbAVió tüzek Fellobbanó tüzek lángja világít az éjben, Halványzöldes színű tábori levélen Megremeg a kezem, míg írom ezt a lapot. Kedves feleségem! írjál, ha megkapod. Mi újság van otthon? Tudom, vártok vissza. Sűrű könnyeimet ez a levél issza. Most egy gránát robbant, majdnem idevágott. Tudom, érzi szíved, veszélyben a párod. A harctéren mindenki bánata mindenkié. Egyik fiatal katonatársa megkérte, írjon helyette is verset. Benei megtette: MinbVtiÁbA Mindhiába várakozom, a posta nem hoz levelet tőled. Az is lehet, nem szeretsz már, elfeledtél engemet. Nem jutok már az eszedbe. Ott járok, hol dicsőséget vívnak. Ha meghalok, a síromon vérpirosló virágocskák nyílnak. Ha meghalok, meghagyom a jó bajtársamnak, Szakítson egy szálat abból, s küldje el a falumba Annak a szép piros, barna lánynak. És amikor az a másik Ölébe ül, kacsint a szemébe, a virágocska jusson az eszébe. Új Hevesi Napló 29
