Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken V.
Magyarországon már jó ideje teljes védelem alatt állnak. A vadőrök mondják, de a régen vadászó barátaimtól is azt hallom, hogy napjainkra erősen felszaporodott a létszámuk, és ha ez a tendencia ilyen irányban folytatódik, elképzelhető az, hogy néhány év múlva újra a vadászható vadfajok listáján szerepel majd a borz. Egyébként Nagy-Magyarország bizonyos területein fogyasztották is a húsát. Egyik vadásztársamnak meg is van a borzsonka elkészítésének pontos receptje. Mögöttem zörrent a fenyves. Igen, megmozdult valami és közeledett. Óvatosan ereszkedett be, a hátamnál levő domb fiatal fenyőfái között. Pici csend után újra hallottam az apró reccsenő ágacskák hangját, meg a finom súrlódást. Ám ekkor a túloldalról érkező, valami teljesen szokatlan hangra figyeltem föl. Susogott a száraz kukorica a tábla teljes szélességében, s a hang gyorsan közeledett. És már tudtam is, hogy mi az, mert ideért. Az eső verte a kukoricát, s már engem is. Na meg a puskát, a lámpát, a távcsövet. És elnyomta azt a hangot, ami az előbb még oly reménykeltőén, oly kellemesen-idegesítően közeledett a fenyvesből. Nem derülhetett már ki, hogy mi volt az, őz-e, disznó-e, vagy valami egészen más. Zuhogott az eső. Indulnom kellett. A kocsinál még társam röviden beszámolt arról, hogy abba a kukoricába is beváltott valami, ahol ő ült. Lehet, hogy disznó volt, mert erősen törte a kukoricát, bár a disznóra oly jellemző csámcsogó-zabáló hangot nem hallott, úgyhogy elképzelhető, hogy az is borz volt. Mondom, sok a borz. Meg drága is. Ha kitudódik. Pedig de kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a jól elkészített pácolt borzsonka. * Jóska komája nem vadász. Mármint hivatalosan. Nem tagja vadásztársaságnak, puskája sincs, csak vadászkalapja, jókora vadászkése, meg háromlábú széke. Rendszeresen elkíséri Jóskát az esti, vagy a hajnali lesekre, de ott van ő a közös téli hajtásokban is. Segít, cipekedik, zsigerel. Mindezt jó szívvel, jó kedvvel, észrevehető módon szenvedéllyel teszi. Ismeri a területet, a vadjárást, a helyi szokásokat, jó füle van, nagy távolságból észreveszi a vadat. És szereti a gyomrát is. Imád nagyokat enni. A sült disznómáj a kedvence. Eredményes vadászatok után szakszerű zsigereléseikor őt illeti a belsőség. Ez már olyan kialakult gyakorlat, szinte természetes. Ez az ő vadászrésze. Mindenki csak úgy ismeri, úgy nevezi: Müszi. Pedig mint nagyon sokan a faluban, ő is Bíró. Bíró Gáspár. Sokáig nem tudtam furcsa nevének magyarázatát, de az idők során lassan az is kiderült. Fiatalon, szinte még suhanc korában került a szénbányába dolgozni. Lapátolta a szenet, tette azt, amit parancsoltak neki. Múltak az évek, amíg egyszer csak beiskolázták vájártanfolyamra. Ezt itt csak úgy nevezik, hogy vajár. A-val. 12 VIII. évfolyam 4. szám - 1998 augusztus
