Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken V.
Nos a vajár a szénbányánál már bizonyos rangot jelentett. Több volt, mint a szakképzetlen mindenes. Továbbra is pakolta ugyan a csilléket, de már néhány igényesebb tennivalót is rábíztak. Robbantás előkészítést, bányafa válogatást, gyújtózsinór fektetését, gépjavítást. Mindezek miatt a képzett vájárokat műszakiaknak is említették. Ez már megbecsülést, tiszteletet jelentett. Azon az emlékezetes napon, amikor Gáspár barátunk megkapta a vájártanfolyam eredményes elvégzését igazoló írást - hazaérve boldogan lökte be házuk előtti kicsi kertjük léckapuját. Édesanyja épp a dáliákat igazgatta.- Hány tyúkunk van, édesanyám? - kiáltotta oda Jóska köszönés helyett.- Egy van, fiam, 'iszen tudod! - válaszolta meglepődve anyja, és felemelkedve a virágok közül, várakozással tekintett fülig mosoly, boldog fiára.- Ne törődjön semmivel, vágja le mindet! Nagy öröm van nálunk. Műszaki lettem! - hadarta egy szuszra Gáspár, nem leplezve őszinte örömét, miközben vidáman lobogtatta jobb kezében azt a bizonyos vajár papírt. Hát ez a mondása, miszerint "Műszaki lettem", elterjedt a faluban. De még a szomszéd településen is csak így hívták.- Tudod, melyik Bíró, hát a műszaki! Azután a tévében megjelent egy reklám. Nagydarab, kopasz ember leveszi a kalapját, ujjaival csettint, s csak ennyit mond: MÚSZI. Szállóigévé vált ez az egész országban, bár senki sem tudta, hogy mi a fenét akar ez reklámozni. Mindenesetre itt a faluban erről mindenkinek a műszaki Bíró jutott az eszébe, és innentől fogva csak rövidítve Müszinek kezdték el emlegetni Bíró Gazsit, és még így hívják ma is. Említettem már, hogy Müszi kiválóan értett a vadászathoz. Egyik alkalommal orvos - vadász barátunk pár napra hazajött pihenni és vadászni, disznózni készült. Amolyan jó értelemben vett „vasárnapi vadász” volt ő, aki leginkább a kikapcsolódást, a friss levegőt kereste a vadászatban. Ráadásul még kezdő is volt, úgyhogy egyedül nemigen járt ki. Ám ekkor valami ok miatt egyik vadásztársunk sem ért rá. így adódott, hogy Müszire bízták, akivel egyébként gyerekkori jóbarátok is voltak. Müszi jól tudta, hogy melyik gödörben fekszenek a disznók, ismerte az uralkodó széljárást, a terepviszonyokat, szinte minden bokrot. Elhelyezkedtek a megfelelő helyen, és kisvártatva meg is jelent egy ötven kiló körüli süldő.- Ottan áll a disznó, ni! - löki oldalba Müszi az álmodozó Dokit, és mutatja az irányt. Az figyel, keresi tekintetével, majd visszaszól:- Hol? Nem látom!- Nem az Isten boldogságos nyavalyáját! 'Iszen ottan áll e, előtted, vak vagy, vagy mi a szentség? - korholja izgalmában, suttogva Müszi a megszeppent cimboráját.- Jól van, na! Látom már, no várjál, mindjárt - mondja Doki, és emeli a puskát. De vissza is engedi mindjárt.- Nem bírok lőni, nagyon reszket a kezem - seppegi idegességében szégyenkezve. Müszi megsajnálja, és így szól:- Tedd a hátamra, és úgy célozz! És kezeit térdeire támasztva, keresztbe fordulva a Doki előtt, lehajol. A doktor úgy is tesz, ráhelyezi a puskát az asztalnyi széles hátra, és keresi a céltávcsőben az egyébként még mindig ott keresgélő disznót. De nem találja. Új Hevesi Napló 13
