Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken V.
A fenyves szélén mozdult most valami. Csak zizegett halkan. A szóró irányába tartott. Puha neszezése tudatta velem, hogy nem ő az, akire várok. Néhány percnyi csend után, a szabályos időközönkénti, finom, de számomra beazonosíthatatlan hangocskák arra késztettek, hogy fegyverlámpámmal odavillantsak. Egy világító szemű, jól fejlett róka ült a szóró szélén, a fél farán, és nagy élvezettel vakargatta a füle tövét egyik hátsó lábával. Ennek finom, puha hangját hallottam. Az erős fény sem riasztotta el. Rám sem hederített. Szelemet nem foghatta, a fény meg nem volt neki gyanús. Talán egy idei, még tapasztalatlan, jóhiszemű jószág lehetett. Mozgását még hallottam egy ideig, sőt azt is, hogy esti vacsorakereső cserkelését a tábla alsó vége felé irányítva, valahová a patakparti vasles felé veszi. Tegnap arrafelé fácánoztunk. A müút és a patak közötti nádas részt mozgattuk meg. Néhány megsörétezett madár bizonyára maradt még a környéken, könnyű, de kiadós és zamatos vacsorát kínálva a vörösbundás úrfinak. A róka mozgásának hangjától jóval erősebb, lényegesen biztatóbb reccsenéseket hallottam most. Szívverésem meglódult, és szinte ösztönösen, a számon keresztül kezdtem el venni a levegőt. Mert tátott szájjal sokkal jobban hall az ember. Sokáig nem értettem ezt, és nem is igen akartam elhinni. Pedig igaz. Lényegesen jobban tud az ember hang alapján tájékozódni, ha a szája nyitva van. Na persze a tátott szájnak az az előnye is megvan, hogy az a bizonyos sült galamb is célba találhat, de van ennek bizonyára komoly élettani értelmezése is. Jó ideje már, hogy így figyeltem, ki is száradt a torkom teljesen. Miközben nagyokat nyeldestem, emeltem a puskát is, mert az ígéretes zörgés közeledett felém. Szinte csörtetett. Villant a fény. Megtaláltam. Ötvenezer forint. Mármint az eszmei értéke. Azaz a büntetés mértéke, ha meglövöm. No meg ha ki is tudódik. Merthogy védett. Hosszú, fekete sávos pofájú, szép világos, nagy kövér borz volt, ami ilyen nagy hanggal közeledett a kukorica között. Az éles fényre összekapta magát, és csak úgy bambult ott a kukoricaszárak tövében. Én meg alaposan megnéztem magamnak ezt az igen érdekes, nappali fénynél csak kivételes alkalommal, ritkán látható, szép állatot. A télre már felkészült testben és lélekben egyaránt. A lelkit ugyan biztosan nem állíthatom, de az alapos és eredményes testi felkészülést minden kételyt kizáróan szemrevételezhettem. Az egyébként is kurta lábacskák a széles, kövér test alatt láthatatlanok voltak. Mint egy jó módjában és gondtalanságában kihízott falusi menyecske, a már szinte begombolhatatlanul szűk, de annál vastagabb irhabundájában. Egyébként az ősszel ilyen hihetetlenül felhízó, a hasát szabályosan a földön vonszoló borzról terjedhetett el az a sokáig, sokak által vallott tévhit, hogy a borzok összefognak és egymásnak segítenek olyan módon, hogy az egyik hanyatt fekve, a hasára pakolja a kukoricacsöveket, míg a másik mint egy utánfutót vonszolja a kotorék felé. A puha földre leérő túlhízott borzpocak érdekes nyomait megfigyelve gondolták, hogy az a vontatott boiz hátának a súrlódó sávja. A fegyverlámpa lekapcsolása után a kis dumbi folytatta útját. A legnagyobb lelki nyugalommal csörgött-zörgött el alattam be a bokros árokba. Új Hevesi Napló 11
