Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)

1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim III.

Sok minden van ebben a kis sziget minden talpalatnyi helyét elfoglaló városkában: apró kis házacskákból álló girbe-görbe utcák, amelyek a prágai Hradzsin alkimisták- utcájára emlékeztetnek s mind felfelé, a hegy csúcsa irányában vezetnek - középkori vármaradvány, ormótlan teherfelvonó-szerkezettel s végül a legmagasabb ponton, mint a tű hegye, olyan keskeny torony sisakban végződő templom. Minden második ház kapuja felett cégtábla lóg az út fölé, ami azt hirdeti, hogy a szigeten a legjobb omlett, stb. Mme Poulard-nál kapható.

Apály idején a szigettől elvonul a tenger s jó néhány kilométernyire maga mögött hagyja. De amikor megindul a dagály, visszahódítja az elhagyott területet, mégpedig olyan sebesen törve előre hullámaival, hogy - mint mondják - jaj annak, aki önfeledten csigákat gyűjt a fövenyben, mert bárhogyan futna is, nincs menekülése. Ilyenkor megint víz nyaldossa a Mont St. Michel lábát s újból szigetté válik a parton felejtett játékszer.

De nemcsak a szemem telt így be ennek a szépséges Bretagne-nak megismerésével, hanem jövetelem főcélja, a nyelv gyakorlása is sokféle módon kínálkozott. M. Scarabin-nel már politikai vitákba is merészkedtem. Fennen hirdette az öreg, hogy ő meggyőződéses kommunista. Arra a kérdésemre, hogyan tudja lelkészi mivoltát a kommunista tanokkal összeegyeztetni, nagyon egyszerű s igen jellemző választ adott: „Vous savez, tout' d'abordje suis franfais, enoute je suis pasteur Protestant, et - pardessus le marche - je suis comunist” (=Tudja, legelsősorban is francia vagyok, azután protestáns lelkész, s mindezek tetejébe ráadásul kommunista). Azóta - valahányszor francia kommunistákról hallok, mindig M. Scarabin mondása jut eszembe.

De lassanként egyre jobban közeledett a búcsúzás napja. Utoljára mentem ki a piacra, hogy elnézegessem az összekötözött ollójú óriási homárokat, amint unalmukban erre-arra járkálnak. Utoljára mentünk ki a greve-re, hogy cocillage-t gyüjtsünk Pierrot-val és Coecoeur-rel, utoljára simogattam végig tekintetemmel az asztal körüli arcokat az áhítat csendjében, utoljára hintettem meg magam a sötét katedrális óriáskagyló- szenteltvíztartójának vizével, s utoljára mentünk kait karba öltve vacsora után a Scarabin kisasszonyokkal szokott sétánkra, hogy szembefordulva a tenger felől jövő brise-zel elérzékenyülve énekeljük a breton táj dalait.

„J'aime Paimpol et sa falaise,

Son dglise et son grand pardon,

J'aime surtout la paimpolaise,

Qu'i m'attend au pay breton” (Szeretem Paimpolt és magas szirtfalát,

Templomát és ünnepi búcsúját,

De legjobban szeretem a paimpoli nőt,

Aki vár rám Bretagne földjén)

Elhangzott a dal s a lassanként gyülekező szomorúság árja teljesen elöntötte szívemet. S amikor egy másik dal utolsó strófájának végét énekeltük:

Új Hevesi Napló

7