Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim III.
jKülfcilhi útjatttt Tíjranctaország III. Mive] az eredeti breton tájat akartuk megismerni, utunk mindig nyugatnak vezetett. Feledhetetlenek számomra ezek a kirándulások. Az élősövénnyel kerített keskeny kis utak sokszor kilométereken keresztül nyílegyenesen tartottak dombnak fel, dombnak le. A völgyekben a fougere - a zöldellő páfrány - pihentette a szemet, a dombhátakon végig meg a bruyére - a rozsdálló Erika-cserje gyönyörködtetett bennünket, bármily irányba fordultunk is. Amikor megéheztünk, megálltunk valamilyen dombtetőn, kioldoztuk az ajtók madzag-zárait, azután út szélére, autó oldalára letelepedve farkasétvággyal fogyasztottuk a sandwiche-eket, amikkel Mme Scarabin útnak bocsátott bennünket. Egyszer Guingamp, egy másik alkalommal meg a még nyugatabbra fekvő Tréguier városka volt utunk célja. A gótikus templomon kívül Guingamp nevezetessége a város nagy szülöttének, Renannak szobra. Az ihletett szobrászművész padra ültette a sziesztázó Renan pocakos kis alakját, ott várja az imént elfogyasztott jóízű ebéd kiváltotta mosollyal arcán, mikor helyezi végre fejére a háta mögött álló anyaszült meztelen karcsú Múzsa a felette kezében tartott babérkoszorút. Egy másik alkalommal Paimpol-ba, abba a kis kikötőbe kocsiztunk, ahonnan márciusban az izlandi tonhalászok bárkái szoktak útnak indulni. Közvetlenül előtte olvastam el Pierre Lotti: Az izlandi halászok c regényét, így ennek hatása alatt kétszeresen élveztem a történet színhelyének, kulisszáinak minden részletét. M. Scarabin sem fukarkodott a magyarázattal. Elmondta, miként szenteli meg a pap a parton egymás mellett álló, feldíszített bárkákat s miként indulnak azután útnak a halászok a parton állók kendőlobogtatása közepette, miként mennek fel a hátramaradt hozzátartozók a falaise legmagasabb pontjára s maradnak ott kendővel kezükben s könnyel szemükben mindaddig, míg ezek a vitorlák el nem tűntek a végtelenbe vesző Atlanti-óceán látóhatárán. Paimpolból Ploudalmézau-ba folytattuk utunkat. Ez az eredeti mivoltában megmaradt szegényes halászfalucska arról nevezetes, hogy magas falaise-én levő temetőjének tenger felőli kőfala szolgál a tengeren eltűntek jelképes sírja gyanánt. Erre akasztják a hozzátartozók azokat a táblákat, amelyeken elveszett kedveseik nevét, pusztulásának körülményeit, időpontját megörökítik. Egyik tábla, sírtalan sírfelirat a másik mellett. Van, amelyik egész hajó tragédiáját hirdeti: „En memorie de...” - X.Y. emlékezetére, aki 19...-én elindult a ... nevű bárkán... parancsnoksága alatt s ... társaival együtt odaveszett a tengeren.” Innen még Ploumanach-t is felkerestük, azt a vadregényes fekvésű halászfalucskát, melynek 8-10 m-es falaise-e, mint őrtorony mered a szirtekkel teleszórt tenger felé. A haragos hullámok egyre csapkodják a partot, tajtékzó, habzó, sistergő hullámaik szünet nélkül ostromolják a függőleges sziklafalat. Félelmetesen szép látvány, alig tud az ember búcsút mondani neki. Ezen a kis településen egyébként még azt a házat is mutogatják, amelyben a lengyel Sienkiewicz „Quo vadis?” c. regényét írta. Egy más alkalommal hajókirándulást tettem a St. Brieuc-től mintegy 60-70 km-re fekvő szigetre, a L'Ile Bréhat-ra. A németektől hadizsákmányként elvett kecses fehér jacht, az Eleanor biztosan szelte az eléggé barátságtalan tenger hullámait. Az idő borús volt, csak néha bújt elő a nap rövid kis időre. Olykor azonban ragyogott körben minden: a tenger, a száz meg száz szírt, ami a legváltozatosabb színekben meredt ki a vízből s törte meg a Új Hevesi Napló 5
