Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim (naplórészlet)
összeszükített szeme, márványba merevítetten is csak úgy sugározza a fanyar, csipkelődő francia szellemet. Egyszer a Place Pigalle egyik jellegzetes kabaréhelyére, a Lapin Agile-ba is elmentünk. A belépődíj fejében ki-ki kis borospohárban 10-15 rumos meggyet kapott. Amig a füsttől megfeketedett falú kis pincehelyiségben az ember a műsort hallgatta, annak magjait köpdöste szanaszét a padlón, hogy csak úgy ropogott a lába alatt, amikor a talpát arrébb csúsztatta. A csipkelődő, tréfás számokra, amelyekben nem egyszer az első sorokban ülő személyeket is megfricskázták, már nem emlékszem. Emlékezetemben maradt azonban egy hosszú ében-hajú, fiatal nő fekete bársonyba öltözött, karcsú alakja, akinek gyönyörű hárfajátéka alatt az ember még egy időre a magokat is visszatartotta a szájában, csak meg ne zavarja az élvezetet. Párizsi tartózkodásom alatt Szegő (Gyergyai) Berci gyámkodott felettem, fanyar mosolyával, amiről sohasem tudtam, mennyi megvetést takar tudatlanságom, járatlanságom felett s mennyi félszegséget palástol. Amikor szállodai szobámban összeírta mosásba kerülő fehérneműmet s a cédulára szép sorjában egymás alá kerülő "chemise"-ek meg "cala?on"-ok (ingek, alsónadrágok) számát összeadta, hogy azután ne legyen hiba, amikor a mosóasszony a holmit átveszi, volt ebben a segítésben szinte családtagszerü gondoskodás a nyelvben és viszonyokban járatlanabb pártfogolnál szemben, ugyanakkor azonban bántó kelletlenkedés is kiütközött belőle. Ezt a kettősséget éreztem később is, egész életem folyamán, valahányszor Bercivel együtt voltam: nyájas kedveskedés mosolyába takart fanyar kelletlenséget. Egyik nap Versailles-ba rándultam ki Remport Elekkel, akivel a Párizst látogató volt kollégisták közül összetalálkoztam. Tűnődve jártuk végig a palota fényes termeit s az ún. kis Trianon épületét, ahol az emberi rövidlátás az első világháború után létrehozta azokat a "békeszerződéseket", amelyek gúzsba kötötték a legyűrt ellenfelet s - akkor még nem tudtuk - azt a még szörnyűbb második világháború felé indították el a történelem szekerét. Az óriási park vízmedencéivel, szökőkútjaival, nyírt fa- és bokorcsoportjaival kevéssé fogott meg bennünket. Egyre csak azon keseregtünk, nem tudunk szert termi olyan francia ismerősre, akivel nyelvtudásunkat tökéletesíthetnők. így untuk is Lexivel egymást, meg örültünk is neki, hogy legalább van ki előtt kiönthessük - édes anyanyelvűnkön - szívünk szomorúságát. Bár Párizs ezer már ismert meg rejtett szállal tartogatott vissza, mégis eldöntöttem: utazom Bretagne-ba, hogy a vidéki környezetben a nyelvet jobban gyakorolhassam. (Folytatjuk) Kiss Zoltán László: 1848-as honvédek 18 VIII. évfolyam 1. szám - 1998. február
