Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - KÖZÉLET - Herke Rózsa: A kis magyarok között
Amikor az óvoda élére kerültem, a kicsik bizalmatlanul néztek rám. De idővel fölengedtek, és megbarátkoztunk. Mindannyiunknak az anyanyelve magyar volt. Nem is beszéltek más nyelvet, csak a magyart. A segítő társam és én az Egyesült Női Tábortól kapott könyvből olvastuk fel a meséket. Ebből a könyvből mondtuk a verseket is. Persze a verselés sem ment mindjárt nagy lelkesedéssel. Csak később bátorodtak neki, és aztán már versenyezve szavaltak a kis Palik és Julcsák. De volt köztük egy hallgatag kislány. Bertikének hívták. Sehogy sem akart megszólalni. Ha kértem, hogy mondjon már ő is egy verset, csak nézett rám és a kezébe temette az arcát. Egyszer játék közben megkérdeztem tőle: Mikor mondasz el egy versikét te is, Bertike? A kislány határozottan válaszolt:- Majd ha nagy leszek! Bezzeg a kis Dobos Rózsika, vagyis az ő nyelvén Lózsika, ő aztán nem volt szégyellős kislány. Forgott a nyelve, mint a kocsikerék. Nevették, csúfolták a többiek, de ő csak mondta egyik verset a másik után. Kedvenc verse ez volt:- Tudok én ed verset, annál szebb vers nincsen, Az Edesanámat álda med az Isten...- mondta a maga selypes és gyors modorában. Lacika is folyton noszogatott:- Olyan verset is tessék mondani, amilyent még nem tudunk. És belelapozott a könyvbe, mint aki már tudja, hogyan is kell bármi a könyvekkel. No, volt a könyvben sok vers, de mese is. Ment is a "munka". Mert amíg a szülők kint végezték a munkát a mezőn, az óvodások számára ez volt a munka: a vers, a mese. A mese után pedig jött a játék. Ki-ki hozott magával babát, építőkockát. Kihozták az iskola szekrényéből a kis kapát, lapátot. Várakat, pincéket építettünk a homokban. A gyermekek a homokot "porocskának" nevezték. Néha összeverekedtek, mert mindegyik sok "porocskát" akart. A verekedést sírással végezték. És jöttek hozzám, hogy tegyek igazságot. De igazságot tenni, hogy ki kezdte, ki vette el a másikét?! Minden háborúság így kezdődik. Mindenki akar a szomszéd porocskájából. És miért is ne? Végre megépült a homokpince. Áll a vár is. De jön az eső, és elmossa az építményeket. Beszaladunk az udvarról az üvegezett verandára, és onnan leskelődünk kifelé. Zúdul az égből aZ eső. Ömlik, szakad. Villámlik is, nagyokat csattan. Haragszik a Jóisten, mert rosszak az emberek. De a jó gyermekeket szereti, védi őket. Jó itt a verandán, biztos helyen vagyunk. Hanem hol van Apa, Anya? Ilonka már nagy lány. Ősszel iskolába megy. Egy kicsit gondolkodik, majd így beszél:- Édesapa, Édesanya? Kint áznak a mezőn. Nincs hová behúzódniuk. A kis Józsi, alig múlt öt éves, maga elé néz. Hogy is volt csak? Édesanyjával kint voltak a mezőn... A segédszolgálatos lány észreveszi Józsika bánatos arcocskáját. Odajön hozzám, és elmeséli a szomorú történetet:- Józsika még egészen kicsinyke volt, és az Édesanyja nem akarta egyedül otthon hagyni, hát kivitte magával a mezőre. Aztán egyszer csak megdördült az ég. Jött a vihar. Az anya a karjába kapta a kisfiút, és futott vele a falu felé. De a villám gonosz szelleme utolérte őket. Lecsapott rájuk. Az anya meghalt, Józsikának azonban semmi baja sem esett. így lett az anya villámhárítója a kisfiúnak. Józsika már nem emlékszik rá, hogy is volt, mint is volt. Csak valami sejtelem fut át a kis fején. Az anyja védte, a szerető karok lehullottak róla, és ő élve maradt. Új Hevesi Napló 45
