Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - KÖZÉLET - Herke Rózsa: A kis magyarok között
Közben látjuk, hogy elment a vihar. Kisütött a nap. Az udvar még vizes. Hát menjünk el egy faluvégi sétára... ki a hegy alá... "Sorba-rendre" lépegetnek óvodásaim. De néha nekiszilajodik az első pár. Futnak előre, a többiek utánuk. De a csapat végén ballag a bátyjával, Ferikével, Sárika. Fogják egymás kezét. Sárika mindenütt velünk van. erről a kirándulásról sem akart lemaradni. És amilyen pici, olyan határozott hangon előreszól a vezető fiúcskáknak:- Inasok, várjatok... Tomagörgőn így nevezik a fiúkat: inasok. Az inasok hát lelassítanak. Szeretik Sárikát, becézgetik, mert ő a legkisebb a társaságban. Az egyik vezető fiúcska visszamegy a sor végén ballagó kislányhoz és megcsókolja a pici kezecskéit. Kiérünk a falu végére a hegy alá. Lerakodunk az útmenti diófák alá. Aztán mint a kiscsikók, szaladnak a gyermekeim, ki erre, ki arra. Van, aki fára mászik, van, aki a patak felé törekszik. Lehetetlen őket összetartani. Csak amikor "bárányost" játszunk, akkor terelődnek össze. Egy fiú fölcsap pulikutyának, és egy csapatba veri a "bárányokat", a bégető nyájat. A bárányosdi után jöhet az uzsonna. Majszolnak, falatoznak. Csak Sanyika húzódozik. Biztatom, hogy ő is egyen velünk. Az uzsonna vége felé mégis kedvet kap a falatokhoz. "Hiszen ő is nagyra akar nőni." Ahhoz pedig enni kell. A nap már lefelé veszi útját az égen. Mi is szedjük a sátorfánkat és ballagunk hazafelé, vissza az iskolához. Menetközben énekelünk. Dallam alig-alig hangzik az énekben, de mégis ének az: "Kassa város körül van kerítve..." Az apró lábakat biztatja az ének és fegyelemhez szoktatja őket. Az iskolába érve jó vacsora fogad minket. Tejberizs. Megkérdezik, hogy mitől olyan édes?- Hogy mitől olyan édes? Hát a cukortól - magyarázom. - Cukrot is kaptunk a tejberizshez. (Falun nem divat a cukor, és abban az időben, 1940-ben még városban is ritkaság volt.) Vacsora előtt, de utána is imádkozunk. Aztán megy mindenki haza. Otthon pedig elmondják, hogy mi volt az ebéd... a vacsora. Elmesélik, melyik verset szavalták. Milyen mesét hallottak. Arról is beszélnek, hogy mit játszottak, és mik a tervek a következő napra. Az is megesett, hogy az egyik gyermek nem fogadott szót. Sarokba állították az udvaron. De a jók jutalmat kaptak. Mindig akadt cukorka a néni zsebében. Lassan közeledett a nap, amikor majd el kell válnunk egymástól. Amikor nekem haza kell utaznom Budapestre. A kicsinyeim pedig ott maradnak a kis faluban. Mondogattam a gyermekeimnek, hogy hazautazom. Néztek rám. Nem értették. Egy ötéves fiúcska mégis fölfogta, hogy mit mondok, és azt kérdezte:- De ugye másszor is el tetszik jönni? Másszor? Hogy mikor lesz az a "másszor"? Mi lesz egy év múlva, vagy még később? Ki tudja?! Megszerettem a tomagörgői gyermekeket. Jöttek hozzám minden reggel huncutul, vidáman köszöntek. Életörömet hoztak magukkal. Józan, egészséges életakarás töltötte be a kis szíveket. Akartak enni, hogy nagyra nőjenek, akartak tanulni, hogy sokat tudjanak, és jók akartak lenni, hogy jutalmat kapjanak: dicséretet, jó szót is a cukorkán kívül. Az életerő, az akarat bizonyos, hogy most is ott van Kassa mellett a magyar szívekben. Kárpát-medence magyar népe él, és hisz a jövőben. 46 VIII. évfolyam 3. szám - 1998 június
