Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim (naplórészlet)
Egy mindmáig kiadatlan, régi budapesti naplót juttattak el szerkesztőségünkbe. Egy hajdan élt, fiatal értelmiségi jegyzeteit tartalmazzák az évek során vaskossá nőtt kötetek. Egy korszak legbeszédesebb dokumentumai mindig azok az elfogulatlan (vagy elfogult) jegyzetek, melyeket önmagunk számára készítünk. Utólag minden kor szebbnek, gondtalanabbnak tűnik, mint jelenkorunk nehéz napjai. S hogy vajon valóban az volt-e, azt mindenki maga gondolja hozzá. Egy fiatalember több hetes külföldi utakat engedhetett meg magának akkoriban. Trianon és az I. világháború hozzá képest még csak tegnap-tegnapelőtt történt, a következményei viszont jelen időben sújtották a kortársakat. A fasizmus ekkor még jövő idő, a békés hangulatú leírásokból szinte következtetni se lehetne rá. Múltunkba pillantva mindig önmagunkkal szembesülünk. Jelenkorunk hordaléka viszont jövőnk alapjait építi. Minél szilárdabb, annál komolyabb lesz a végeredmény. A bódult jelen viszont csupán széteső jövőt hozhat mindenkinek... Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum a közeljövőben jelenteti meg Bassola Zoltán emlékiratait. A most közölt részlet ebben nem szerepel. (A szerk.) ^Bnssoßa ^íoífáti: ^iiíföíbt útjaim (Sfranxianrszág (L) A Bartalékkal autón megtett ausztriai út s a közvetlenül utána következő berlini ösztöndíjas időszak soha ki nem elégíthető vágyakat oltott szívembe idegen országok, tájak, népek megismerése után. Az alatt a rövid idő alatt is, amíg Teleki Géza mellett nevelősködtem, találtam lehetőséget néhány napos bécsi kiruccanásra. A "nagy" utazásokra azonban csak most, az egyik tanévet a másiktól elválasztó nyári vakációk alatt került sor. Első utam 1930 nyarán Párizsba, s onnan Bretagne-ba vezetett. Utiprogramomat Szegő (Gyergyai) Berci segítségével állítottam össze. Megállapodtunk, hogy Párizsban az ő hoteljébe szállók, s onnan utazom néhány nap múlva St. Brieuc-be, Bretagne székhelyére, ahol a gimnázium h. igazgatójához Carrére-től, az Eötvös Collegium francia tanárától ajánlólevelet kaptam. Még javában tartottak az év végi összefoglalók, s én már teregettem magam elé a térképeket. Édes izgalom fogott el, ahogy ujjamat követve tekintetem végigsiklott azon az útvonalon, amely Ausztrián, Svájcon keresztül Párizsba, majd onnan a breton tengerpartra vezetett. Amikor meg már - zsebemben az utam végcéljáig megváltott jegy füzettel - a vonatra ültem, a felszabadultságnak, a tömény életörömnek érzése járta át meg át minden porcikámat. Salzburgban megálltam néhány napra. Mici néni, Maxi bácsi s Gretl úgy fogadott, ahogy a legközelebbi szeretett hozzátartozóját szokta az ember viszontlátni. Kóborlás a városnak hol a Salzachon inneni, hol túlsó részében, esténként sörözés valamelyik Bräustübli- ben, aztán újból megmásszuk a Gaisberget s fentről gyönyörködünk a tájképpé kicsinyedéit, finom ködfátyollal fedett Salzach-völgyben - amíg el nem repül az a pár nap, aminek tovairamlását talán a mi fiatal lelkünk számyverésének szele is gyorsabbá tette. Innsbruckig ismert volt a táj s ahogy az Inn völgyében expresszem tovarohant, hol itt, hol ott üdvözöltem ismerősként valamely útszakaszt, házcsoportot, ahol néhány évvel előbb Bartalékkal keresztülhajtottunk. Amikor azonban Voralbergben a tájék összeszűkült s a vonat sínpárja a magas hegyek világába vezetett, ismeretlen területre érkeztem s alig győztem hol a jobboldali, hol a baloldali ablaktáblákon kikémlelve "felfedező" utakat tenni. A Bodeni tó mellett Svájcba átérve a kitűnő pályatesten szinte tovaúsztunk, s mire Baselnál átléptük a francia határt, a szelíd észak-svájci síkságot s a vele összefolyó francia tájat be is borította az éjszaka. Új Hevesi Napló 15
