Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken IV.
Bejött a disznó. És milyen halkan, óvatosan. Én meg őznek hittem. Barátom mozdulatlan arcára gondolva rádöbbentem, hogy ő már hallotta, tudta akkor is, hogy mi az, ami közeledik. Megint elkapkodtam, hirtelen ítéltem, és sajnos ki is mondtam. Röstelkedtem. A mattfekete csőpár hangtalanul emelkedett. Lassan, centiméterről-centiméterre. Ekkor már szabad szemmel is látható volt a nagy, sötét folt, ahogy tőlünk alig 30-40 méterre a holdfényben törté-falta a kukoricát. A les oldaldeszkája fölött a disznóra szegeződött a puska. A lámpa fölvillant, s a fénykévében tisztán rajzolódott ki a koromfekete, erős disznó. A lövés minden feltétele tökéletesen adott volt. Elhibázhatatlan. Élesen, csattanva dörrent a fegyver. Pontosan követhető volt, ahogy a disznó a kukoricán átrohant, majd a bozótos ropogása, s végül a fiatal fenyves tűlevelekkel kipámázott talaján puha vágtája, amint egyre halkulva végleg eltűnik. Az izgalomtól lihegő határom leroskadt mellém az ülésdeszkára.- Elhibáztam- mondta. Percekig egyikünk sem szólalt meg. Hangtalanul szívtuk el cigarettánkat. Egy órán át kerestük. A rálövés helyén sem vért, sem a lövedék becsapódását nem találtuk. Követtük a menekülő vad irányát. Bemásztunk a bozótosba is, abban bízva, hogy esetleg a lövés magasságában a gallyakon kent vért találunk. Lépésről-lépére mindent megvilágítottunk. Hiába. A másnap hajnali lővilág már kint érte barátomat. Nappali fényben is átkeresett mindent. Eredménytelenül. Napokig nem tudott belenyugodni. Számtalanszor végiggondolta, elemezte az összes részletet. Minden stimmelt. Csak az eredmény volt érthetetlen. Pedig higgadt, megfontolt, rutinos golyólövő volt. Odavetett, bizonytalan lövést nem adott le soha. Évek óta nem hibázott így. Egy napsütötte délután a teraszon kávéztunk.- Én tudom, miért hibáztál! - szólaltam meg, s bevallottam, hogy aznap, amikor pakoltunk be a terepjáróba, a nehéz tarisznyát, amiben a keresőtávcső és a fegyverlámpa akkumulátora volt, ráejtettem a puskára, pontosabban a céltávcsőre. Elmozdulhatott a távcső és így születhetett a nagy mellélövés. Szűkszavú barátom kávéscsészét emelő karja megállt a levegőben. Azt hittem, rámlöttyinti. De nem. Egy szót sem szólt, csak nézett. De hogy! Tekintete belémhasított. Abban benne volt minden. Dühe, eddigi hallgatásom miatti szemrehányása, hosszú lelki vajúdásának feloldódása, s én úgy éreztem, hogy benne volt a zöldfülű kezdő vadász ügyetlenségének megbocsátása is. A fegyvermester belőtte a puskát. Harmadnap barátom meglőtte a nagy fekete kant. Én zsigerelhettem. XV. Egy régi latin közmondás szerint minden út Rómába vezet. A mi útjaink meg egy csendes, fafüst illatú, bükkaljai falucskába, mely békésen simul a lágy ívelésű, apró dombok közé. E falu közepén, közel a templomhoz élelmiszerbolt van. Vagy ha valakinek úgy jobban tetszik, az ABC. De nem a neve a lényeges, még csak az sem, hogy mi van odabent. A fontos az, ami kinn, a falán van. Új Hevesi Napló 9
