Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkalja ösvényeken
A szálerdőn mély földút vezetett át. Évszázados erők, eső, szél, szekerek kereke mélyítette ki annyira, hogy most több méter magas falak között kuffogott gumicsizmánk, ahogy szótlanul, szuszogva, egyre jobban kimelegedve kaptattunk fel szokásos helyünkre. Hirtelen véget ért az út. Előttünk a nagy tisztás hívogatóan, sokat ígérőén tárult fel. A túloldali tarvágta hegyoldalból szarvasok ugrottak meg. Még mindig zihálva, mohón szívtuk tüdőnkbe a friss, tavaszi levegőt. A tisztás jobb oldalán egy fiatal cseres szélén álltunk le. A levelek nagy része még a fákon volt. Ez az, amiért a csererdők talaja ilyenkor nedvesebb, mint a másfajta fák által borított területek. Az ilyen nyirkos, nedves helyeket kedvelik a szalonkák. Itt majd' mindig találnak egy-két zamatos gilisztát, férget, melyet hosszú, ügyes csőrükkel egykönnyen elcsípnek. Barátom megtöltötte karcsú, húszas Merkeljét. A várható húzásig már nem sok időnk volt. A domb éléhez közeledő, fáradt fényű Nap elé, most vörösen-szürkés, vastag felhő kúszott. Metszőn hűvös szellő zörgette végig a száraz leveleket, gallyakat. Hirtelen finom, apró szemű hózápor suhant át a tisztáson. Oly hihetetlenül megkapó és tüneményes volt, mint valamely gyermekkorombeli, színes mesefilm. Csak pár percig tartott a késő tél e gyenge próbálkozása. Senki sem vette komolyan. Még lengedezett néhány elkésett hópihe, de a szerelemtől boldog, vidám madárdal már újra zengett az erdő minden irányából. Ekkor hallottuk meg azt a pisszegő-korrogó mennyei muzsikát, melyet oly sokszor emlegettünk a téli esték tervezgetése, álmodozása alkalmával. A szeptember végi bőgő szarvasbika közeli hangja lódítja meg az igazi vadász vérét így, mint a tavasz várva-várt szárnyas, kicsi vándorának, a szalonkának finom pisszegése. De csak hallottuk. Látni nem volt szerencsénk. Bár közel hozzánk, de takarásban húztak. így csak elképzelni tudtuk, ahogyan egymást kergetve, cikkcakkban, oly jellegzetesen "szalonkásan" gyorsan repültek tova. A dombon túlról szólt a puska. Egy duplázás, majd két egyes lövés hallatszott. Öblös, mély dörrenések. Tizenkettesek lehettek. A párás alkony ekkor már összemosta a cseres nemrég még jól látható törzseit. A tarvágta oldal kékesszürke folttá változott. Több szalonka nem jött. Gyorsan sötétedett. Indulni készültünk. Ekkor a szemközti hegyoldal felől igen érdekes, halk füttyszó ért el hozzánk. Egyre tisztábban hallottuk. Nem madár volt. Csendben várakoztunk. Nemsokára, bár nem könnyen, de ráismertünk az "Isten véled, édes Piroskám" kezdetű, régi slágert fütyülte valaki, de olyan falsul, hogy annál csak a ritmusa volt még iszonyatosabb. Ideges, gyors, szinte induló ritmusban fújta valaki.- Mi a fene ez? - kérdeztem a barátomtól.- Rőzseszedő igyekszik hazafelé - jött a válasz.- Na de miért mulatozik ilyen csúnyán? - tudakoltam.- Azért fütyül a szerencsétlen, nehogy valaki vadnak higgye és odadurrantson neki. Idegességében fújja ilyen rettenetesen - magyarázta társam. Látni már nem láttuk, de a hang alapján követhettük, ahogyan a domb oldalán szaporázó léptekkel igyekszik a falu felé. Épp végzett egy strófával, amikor úgy vélhette, hogy túljutott a sörétveszélyes zónán. Elhallgatott. Új Hevesi Napló 11
