Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkalja ösvényeken
Mikorra Jóska nagy nehezen feltápászkodott, a döbbenten bámuló társak közül valaki agyonlőtte a disznót. Jóska tetőtől talpig csurom vér volt. De szerencsésen megúszta. Csak a jobb kezén a hüvelykujj alatti vastag izom volt széthasítva. A többi vér az akkor már négy lövedéktől megszaggatott szerencsétlen állat vére volt. Zsigerelve százhetvenöt kilogrammot nyomott. A fotón a hatalmas, fekete disznó szájában már frissen zöld törettel, mellette térdel felszabadult, boldog mosollyal a szerencsés vadász, vaskos, fehér kötésével jobb kezén.- Hát koma, az csúcs volt, ahogy birkóztunk. Már így utólag. Mert bizony én akkor csak szepegtem a rémülettől. Meg úgy üvöltöttem - hogy segítsetek már -, ahogy csak bírtam. De megúsztam. Ez a nagy, csúnya heg meg itt maradt a kezemen azóta is. És mutatja a sok varrattal összehúzott vaddisznóharapás nyomát.- így volt éppen! Pontosan így, ahogy Jóska komám elmondta- hagyta helyben a hallottakat Béla barátom is. ** Reggelenként a pocsolyákon vékony jégfátyol ragyog. Talán a hétvégére már várható némi felmelegedés. Legalábbis a meteorológia ezt ígéri. Elszórtan ugyan már mozog a szalonka, de a sokat tapasztalt, régi vadászcimboráim azt mondják, ez még nem az igazi. Még nincs itt a dömping, amit igazán komolyabb szalonkahúzásnak lehetne nevezni. Hát remélem, hogy még lesz. Mert ugye az is előfordulhat, hogy kisebb csoportokban - anélkül, hogy látványos, nagy létszámú repülések lennének - csendben lezajlik a vonulás, úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Ez a változatos, kiszámíthatatlan, szeles, havas márciusvég nem éppen optimális ahhoz, hogy sokáig itt időzzenek a vonuló madarak. De ki tudja. Mert ahány kutatásokon alapuló, vagy csak megfigyeléseket általánosító ismeretterjesztő cikket, tanulmányt olvastam a szalonkáról, szinte annyiféle vélemény van arról, hogy mikor is jönnek, hogy milyen időjárási viszonyokat kedvelnek a leginkább, hogy milyen párás, csepegős, nedves esték a legalkalmasabbak ahhoz, hogy bizton láthassunk korrogva-cippegő, kergetőző cvikkeket, vagy esetleg csak szólóban vitorlázva libegő madarakat. Rejtelmesek, kiismerhetetlenek, titokzatosak. És ezért is olyan gyönyörűségesek. Ezért is van az, hogy a tíz-tizenöt percnyi húzási időért erőnket, időnket nem kímélve autózunk, gyalogolunk, kapaszkodunk sárban, gazban, fel a legjobbnak vélt erdőszélig, a legígéretesebb ligetes cseresekig. Ezért is van az, hogy még csepegő esőben is puskánkat tűzkész állapotban tartva figyeljük, kutatjuk az eget, hogy fülünket hegyezzük, hátha meghallanánk azt a madárhangot, amely szívünk dobbanásait oly könnyen képes felgyorsítani. Ezért vagyunk itt majd' minden este. Még akkor is, ha ők talán el sem jönnek. Várunk, izgulunk, reménykedünk. ** Március volt. Szalonkázni mentünk. A falu nyugati végén tértünk le a műútról. A kocsi meg-megcsusszanva, lassan haladt a nedves, felázott földúton. A galagonya- és csipkebokrok száraz ágai élesen karcolták az oldalát. 10 VIII. évfolyam 1. szám - 1998. február
