Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Börtönélet (1956-57)
IK3 fX^FoT olFo^F Csataképek 1 »97-ből Harcias nép a magyar. Harci erényeit főként az értelmetlen csatározásokban szereti csillogtatni manapság. Minden furfangját és taktikai készségét, hadi tudományát beveti, ha álkonfliktusról, látszatsérelmekről, mai szóhasználattal élve műbalhéról van szó. Miközben látványos (látszat)győzelmeit aratja, a legnagyobb sebeket önmagán ejti, de regenerációs készsége szinte végtelen, mert mindezt képes a maga javára magyarázni. A történelem viszont nem a kimagyarázkodások tudománya, ezért bennünket nem annyira a tehetségünk után jegyeznek világszerte (bár megtehetnék ezt is), hanem sokkal inkább a fent említett küzdelmeink, megosztottságunk, és a mögötte rejlő tartalom, balek és ellenségeskedő hajlamaink miatt. Bepalizható nép a magyar. Elég néhány hangzatos érvet eléje lökni, máris ugrik, felpaprikázza magát és ész nélkül ugrik neki vélt ellenfeleinek, vagyis inkább a hozzá legközelebb eső honfitársa torkának, bokájának, melyiket hol éri. Eger egyik legsivárabb lakótelepi környezete, a Vallon utca környéke most csendes, újra csendes. Nemrégen élő lánc vette körül az egyébként csupa gazos és gondozatlan terepet, nehogy a buldózerek ki tudják ásni az oda tervezett Caritas-központ alapjait. Gyermekcsapat rúgta a labdát a máskor egyébként kihalt helyen, mely ma is, eddig is egyetlen célt szolgált: kutyaillemhelynek használják a környéken lakók. Néhány fellelkesült újonnan beköltöző ugyan néha megpróbált növényeket telepíteni oda, de a mindenkori anti-kultúra erősebbnek bizonyult nála. Negyed évszázad sem volt elegendő hozzá, hogy akár egyetlen csenevész fácska is díszítené. Esténként arrafelé közlekedni életveszélyes volt, mert miután megszüntették a szemétledobókat, a dobáláshoz addigra már hozzászokott lakók az ablakon hajigálták ki fölöslegessé vált étehnaradékaikat, tárgyaikat. Repült a megbuggyant tej, és akkora robajjal csapódott a járdához, akár egy bomba. A tér közepén valaha egy fényorgona állt, látványos kíséretként szolgálva a nyáresti koncertekhez, de ma már az is a múlté. Az idejáró ifjú» titánok olyannyira megrongálták, hogy el kellett bontani. Talán a város egy másik pontján, ahol a kultúrától nem kapnak dührohamot az ott lakók, ismét vissza lehetne helyezni eredeti funkciójába. Annál is inkább, mert a város az elmúlt tíz évben szinte egyetlen köztéri emlékművel sem emlékezett meg önmagáról. Pedig olyan szobrász-óriások élnek közöttünk, mint Melocco Miklós, Szervátiusz Tibor vagy az egri születésű Kő Pál. Nem bűn közömbösen elmenni amellett a tudás mellett, mely most rendelkezésre áll és az egész korszak dicsőségét zenghetné köztéri látványosságok tonnájában?! Valóban csak a magánvagyon halmozása volna fontos, a városkép pedig huszadlagos dolog?! Nos, a buldózerek nyomait lassan benövi a jó öreg anyatermészet, dúsan ontva a katángkórót, pitypangot, disznóparéjt és egyéb szerény, nem túl látványos növényzetet produkálva. Akárha az ott élők igényszintjét fejezné ki... Mindez dúsan telepotyogtatva az ebek névjegyeivel. Valóban ezért a területért folyt az a csata? Ennyire vágynak, semmi többre? Ez az a szép zöld terület, melyre lenézni vágynak ablakaikból? Nemcsak egy antiklerikális megnyilvánulásról volt szó az ó-kommunizmus jegyében? Kinek volt fontos, hogy ez így legyen? S ha csak az volt a kifogás, hogy az Egyház tervezett ide valamit, akkor az ellenoldalnak miért nincsenek nála jobb ötletei? Más csataterek. Eger város közgyűlése havonta ül össze, hogy a történelmi hely ügyes-bajos dolgait megvitassa. Leül az érdeklődő polgár a TV elé és vár, hogy megismerhesse, milyen ügyeink és bajaink is vannak voltaképpen, s hogy a városatyák- s Új Hevesi Napló 39
