Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Lírai kerámiák - Aklan Éva
gyak is áhítatot sugallnak” - vagy valami ilyesmi. Tényleg, ezzel az egyik fontos szándékomat értették meg: rangot adni a tárgyaknak, amelyek körülvesznek minket, szeretetet lehelni beléjük, hiszen az életünk részesei. Néma bravúros design a legfontosabb, hanem a kéz melege, amitó'l meghittebb, örömtelibb lesz az élet. Többen megkérdezték már, hogy a sikerültebb darabjaimról miért nem készítek öntóTormát, hiszen úgy sokkal könnyebb dolgom lenne. Valahogy nem vitt még rá a lélek... Ha dolgozom, újra meg újra a számomra legmegrázóbb motívumok kéredzkednek elő, a víz és a fa. A víz gyerekkorom óta a szerelmem, és ugyanúgy a barátom, mint a tűz. Nem birtokolom, csak tisztelem, és ezért “0” elfogad engem, hihetetlen ó's-biztonságban érzem magam mindenféle folyó és álló, természetes és mesterséges vízben. A közelmúltban töb- bedmagammal a szabad ég alatt elkapott egy zivatar, s míg a többiek sikítozva menedéket kerestek és a villámok csapkodtak körülöttünk az omló' esőben, az egyre vizesebbé váló világban újra meglátogatott ez a nyugodt biztonság - mintha egy hatalmas tenyér közepén álltam volna. A fa szinte mindenhol és mindenkor az élet analógiája volt a művészetben, de még a népi díszítőművészetben is. Egy fa megjelenítésével olyan ősi, mélyről jövő információt lehet továbbadni az életről, a lélekről, a világról, amelyre nincs is igazán szavunk. Nyilván ezért izgatott engem is ennyire. Na és persze, mert fákkal vagyok körülvéve, és az évek során nagyon megszerettem, külön-külön ismerem őket. Jó érzés szorosan átölelni a törzsüket, érezni az életet és a méltóságot bennük. “A fák állva halnak meg”, ez közhely, de nekem sokat mond. A némaságuk méltóságteljes némaság, fenséges, megalkuvást nem tűrő. Példaértékű. Gondolkodtam a “hogyan tovább?”-ról, hát nem is tudok mit írni. Érzem, hogy nem járok rossz ösvényen, és hogy tovább kell mennem. De nagyon sok küszködés van a hátam mögött. A tehetetlenség, hiábavalóság érzése, néha megalázottság, a szakmabeliek elnéző, fölényes mosolya. Időnként a padlóra kerültem, és azt mondtam: lehetetlen ezt tovább csinálni - így. Aztán mégis csináltam. Korongoztam a fagyban, míg egészen elgémberedett a kezem. Az utolsó pénzünkön agyagot és mázakat vettünk, és izgatottan, türelmetlenül vártuk, milyenre égnek ki az új próbálkozások. A legnehezebb percekben az a gondolat adott erőt, hogy nem létezik most semmi, csak ez a tárgy, és ez a perc, amikor ezt a tárgyat a kezemben tartom. És ha ez jól sikerül, egy irinyó-pirinyóval ugyan, de mégis jobb lesz a világ. Nagyon sokat segített, hogy a férjem végig mellettem állt, biztatott, hogy nekem ezt csinálnom kell, egy pillanatig sem kételkedett, még akkor sem, mikor minden körülmény ez ellen szólt. Együtt tartottunk ki az „Ügy” mellett, nélküle megtorpantam volna. Szóval, hogyan tovább? Nem lenne rossz mindenekelőtt, ha lenne végre egy műhelyem. Egy jó kemencém, amellyel magas tűzön tudok égetni. A kerámia eggyé ég a mázzal magas hőfokon, összeérik vele, nemesebb, tartósabb tárgy születik. Szeretnék sokkal pontosabb, technikailag jobb minőségű munkát végezni. Sokat tanulni. Kicsit játszani a groteszkkel. Olyan anyagi egzisztenciát teremteni, amelyben nem jelent mindez ekkora gondot, mint most. Ennyi. A meghívón az egyik kedves bibliai idézetem szerepel. Isten elküldi a prófétát a fazekashoz. Amíg Jeremiás elnézi a, dolgozgató, rossz edényből is újat készítő fazekast, ráébred, hogy az életünk állandó változás, az újrakezdés lehetősége mindig adott. Hogy mindig van tovább, hogy nincs reménytelen eset. VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám 57
