Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Lírai kerámiák - Aklan Éva
Lírai kerámiák — Aklan Éva A művésznő és a művei annyira szépen vallanak önmagukról, hogy mindennemű kommentár és elemzés nélkül közzétesszük őket. (A kiadó) 1994 októberében Még ’89-ben ajándékot készítettem valakinek. Nem volt pénzem, hát muszáj volt kitalálnom valamit: agyagból gyúrtam egy szobrocskát. Jól sikerült. Nahát, mondta mindenki, aki csak látta, miért nem csinálsz több ilyet? Ezt folytatnod kéne! Tényleg, gondoltam, ezt folytatni kéne. Talán hasznos lesz. Az agyagot tisztelem, szeretem, csodálom, talán megtanít nekem valamit az életró'l; valamit, amit eddig nem tudtam. Eló'ástam a középiskolában tanultakat, szereztem agyagot. Nem volt se berendezésem, se szerszámaim, se pénzem. Volt egy keramikus ismeró'söm, aki vállalta, hogy néha kiéget nekem szívességből egy-két kerámiát. Valahányszor leültem dolgozni, azt mondtam magamban kicsit mentegetőzve: na, ez úgyse lesz komoly dolog. Ügyetlenkedve, de azért meg-megújuló bizalommal lépegettem tovább ezen az úton. Egyszer csak átment “élesbe” az egész. Szülői segítség folytán szert tettem egy házilag barkácsolt korongra és kemencére. Sok hiábavaló küzdelem és néhány eredmény született. Jó volt újra korongozni. Hamarosan ráébredtem: mennyi mindent kell még megtanulnom! De nem volt, aki tanítson, csak a saját kísérletező kedvemre és a tapasztalataimra számíthattam. Emlékszem az első égetésekre, a lázas virrasztásokra a kemence mellett, az izgalomra, és a csodálatos, tiszta illatra a kemence kinyitásakor: a frissen égett agyag illatára. Nem véletlen, hogy sok kultúrában, de még a Bibliában is a tűz a megtisztulás jelképe. Kicsit Prométheusznak éreztem magam, akinek sikerült megszerezni /de nem birtokolni/ a tüzet. Közben megszülettek a gyerekeim, s ez hosszabb-rövidebb tétova szüneteket jelentett, de úgysem sürget ebben semmi, gondoltam, ’92 tavaszán szerepeltek a munkáim egy angliai csoportos kiállításon, itthon pedig néhány teáskészletet, figurát már el is tudtam adni. ’93 decemberében egy békéscsabai barátom megkérdezte: nem lenne kedvem kiállítani náluk? A, nem, gondoltam, korai még ez a dolog, sokat kell még nekem ahhoz tanulni. El is indultam, hogy mindezt elmondjam neki. Ám ott, a telefonfülkében hogy, hogy nem, egyszer csak meggondoltam magam. Két hétig tartó, eufórikus, megszállott munka következett, és ennek /meg persze a csabai barátok rengeteg szervezésének eredményeképpen/ létrejött a kiállítás a békéscsabai városháza kiállítótermében. Az utolsó pillanatig kétségek gyötörtek. A kiállítás fogadtatása várakozáson felüli volt. Ez azt jelenti, hogy mindenki szuper- latívuszokban beszélt /gyanakodtam is eléggé!/, szépeket irkáltak a vendégkönyvbe, és szép kritikákat az újságokba. A legeslegszebb megállapítás az volt, hogy még “a használati tár56 VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám
