Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
A mindannyiunk által szeretett öreg vadászbarátunk az éjszaka örökre itthagyott minket. Amilyen halkan és óvatosan járt ő több mint ötven éven át a vadászösvényeken, ugyanolyan halkan, csendben ment most el. Fogyott, fogyott az ereje, s végül kilobbant a láng. Példaértékű szép életének, hetvenötödik ködös decembere elhozta neki azt a vadászjegyet, mellyel örökösen járhatja már azokat a legszebb vadászmezsgyéket, legvaddúsabb, legvadregényesebb pagonyokat, csendereseket, ahonnan már nem tud nekünk üzenni. Pedig de szívesen hallgatnánk okos, minden fölöslegestől mentes, szakszerű, kedves beszámolóit, remetekanok terítékre hozataláról, koronás nagy bikák bőgéséről, májusi őzbaklesekről, no meg aminek igazán nagy mestere volt, a rókavadászatokról. Szenvedélye, szaktudása, tisztessége és becsülete az első számúak közé emeli őt. Ott ballag már ő is Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond, Nádler Flerbert, dr. Nagy Endre mellett. És nem kell neki szégyenkeznie a méltán világhírű nagyok előtt. Mert a saját területét, annak minden egyes dombját, bokrát, összes vadját, azok életét, szokásait és vadászatát tökéletesen ismerte. Sőt egy-két Bozai-Medvesi vadászfurfangot, néhány általa kiművelt, rafinált vadászmódszert biztosan tud "odaát" is mutatni, mesélni nekik. A temetésre korán érkeztünk. A ravatalozó sarkánál, az ereszcsatorna mellett, a latyakos hóban álldogáltunk szomorú csendben. A falu népe csak lassan-lassan gyülekezett. Ok tudták, hogy a család, a közeli hozzátartozók még a templomban vannak, és hogy az eltávozott lelki üdvösségéért elhangzó engesztelő szentmise még vagy fél óráig eltart. A temető dombon van. A ravatalozó meg épp a tetején. Bármerre is tekintettem, mindenütt ismerős tájat láttam. A temetődombbal szemközti bokros oldalban disznóra hajtottunk tavaly. Odébb a fenyves szélén vártam nyáron a bakot. A cseres mellett szalonkát remélve ácsorogtam, sok-sok márciusi alkonyaton. Lenn, a patak bal parti nádasaiban fácánoztunk. Azon túl a nagy zárt erdő alatti tisztáson hallottam a páratlan tizenhatos bika feledhetetlen bőgését. Amott a dombok közül kifutó horhosban lőttem első rókámat. A vadföldszéli vaslesben ülve, számtalan csillagos estén vártam a disznókat. A ravatalozó tetején még meglévő hó lassacskán olvadozott. A gyászos némaságban az ereszcsatornán lecsöppenő hóié monoton zaja volt az egyetlen hallható. A másodpercenként leérkező kövér cseppek a horganyozott lemezen hangosan pendültek. Pöng-pöng. Lassan, állandóan, ugyanúgy. A templom felől megérkezett a lobogós, papos-kántoros, szomorú menet. A két tucatnyi kisírt szemű hozzátartozó végső búcsút venni bevonult a koporsó köré, és elkezdődött a hangos imádkozás. Peregtek a miatyánkok. Tíz perce tarthatott még csupán az imádkozás, amikor a távoli dombok sötétzöld fenyőerdöinek lesegetése közbeni meghatódott elgondolkodásomat valami szokatlan hang zavarta meg. Szinte visszarántott a messzeségből, szinte fölriasztott réveteg gondolataimból. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi az. De valami új, szokatlan hang volt. Azután rájöttem. Az esőcsatorna. Pontosabban a lehulló, lecsepegő hóié koppanásai. Mármint a ritmusa. Merthogy felgyorsult. De még hogy! A lassú pöng-pöngből szapora, fürge, rövid kis pöt-pöt-pötök lettek. Agyamban hirtelen az futott végig, hogy még tán a tél, a nagy természet is drága jó vadászbarátunkat kezdte el siratni. Mert már szinte egymást érték az aláhulló csöppek. Új Hevesi Napló 15
