Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
Aztán megértettem az okát. A hozzátartozók őszinte könnyei, az imával együtt kilehelt meleg levegő volt az, ami a ravatalozó vékony eternit tetejét meglangyosítva meggyorsította a rajta lévő hó olvadását. * Sörétes puskák lassú duplázásainak öblös dörrenéseit visszhangozták a bükkaljai dombok, miközben a koporsót a sírba engedték. Az általam ellőtt két üres fehér színű patront a fej fára tettem. Mint két gyertyaszál, úgy világítottak ott, a hatalmas koszorúhalom árnyékos, sötét mélyéből. Éreztem, szinte láttam, ahogy hamiskás mosolyával örömmel veszi tudomásul idős vadásztársam ezt az őszinte tiszteletből fakadó, szimbolikus búcsúajándékot. Könnyes szemmel félhangosan búcsúztam el tőle. Adjon a jó Isten izgalmas cserkeléseket, eredményes hajtásokat, szép vadászkalandokat, gazdag terítéket ott is, odaát is az örök vadászmezőkön. Nyugodjon békében, Ignác bácsi! VII. Fagyott az éjszaka. A műútról a kisbátori tanyánál kanyarodtam le a patakhoz. A sár felső rétege fagyos volt, de a patak jege már beszakadt alattam. Itt kellett hagynom az autót, és gyalog nekivágni a csak éppen hogy derengő, kanyargós ösvénynek. Az elmúlt napok kellemesen enyhe délutánjai eltüntették a havat, - nem volt, ami világítson - így inkább csak éreztem, mint láttam, hogy hová lépek. A domb aljában egy öreg fűzfa alatt helyezkedtem el. A domb íve szinte egybeolvadt az égbolt sötétjével. Csak a finoman sziporkázó csillagocskák jelezték, hogy hol fut a horizont. Egy órahosszányi időt hallgatóztam a sötétben. A fekete halmok közül a hajnali derengés csak lassan szivárgott elő. Mintha azon töprengett volna, hogy jöjjön-e egyáltalán, vagy szundítson még egyet, az éj jóságosán meleg takarója alatt. Aztán mégiscsak mintha azt mondta volna, jöjjön, aminek jönnie kell, s fáradt beletörődéssel ébredezett. A csillagok fénye megfakult, és a dombok gerince egyre élesebben rajzolódott ki. A hajnal utolsó szürke foszlányait is összeszedni készülő, izzó, nagy korong ráérősen emelkedett ki a Viliói hegy mögül. Magasan fölöttem hollók húztak át. Szárnyaik lendületes suhogása lehallatszott hozzám. Valami dögről vagy zsigerről tudhattak. Határozott irányt tartva, a Tagi fenyves felé repültek. Itt-ott megzizzent a száraz fű. Fürge kis egérkék futkostak zegzugos folyosóikon. A cserjék csupasz ágain cinkék táncoltak. Vidám énekükkel a reggelt köszöntötték. Örültek, hogy vége van a sok veszélyt rejtő éjszakai sötétségnek. Fölébredt az erdő. Langyos napsugarak simogatták a tájat. A hajnali zúzmara kövér cseppekben olvadt le a bokrok ágairól. Csalóka, kora tavaszi illatok lengedeztek a völgyben. Nem láttam disznót. Hazafelé lassan haladva gördültem át a szívemhez oly közeli, meghitt hangulatú bükkaljai dombok között. Tudtam, ha az orgonásnál felnézek balra, a fenyves szélén a füves részen három őz legelészik. A másik oldalon a sűrű sövénysor mellett visz fel az ösvény a Boza-tetőre. 16 VII. évfolyam 5. szám - 1997. december
