Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Víz László: Hűség (novella)
Víz László: HÜSÉQ Most már tudta, hogy végérvényesen eltévedt. Eddig futotta az erejéből, mellyel az utat kereste, és a reményt táplálta önmagában. De az út, mellyel hitegette magát, csak nem akart a lába alá kerülni. Újabb emelkedőkre kapaszkodott, újabb vízmosásokba csúszott, újabb bozótokon verekedte át magát, újabb tisztásokon bukdácsolt keresztül, újabb és újabb fáknak ütödött. De út nem volt sehol. Órájának világító számlapjára nézett, s az alig derengő, zöldes foltokról még éppen ki tudta venni: fél négy volt, hajnali fél négy. A fény kifogyott a számlap foszforjából, akárcsak leikéből a remény. Sóhajtott és háttal nekidőlt egy fának. Saját ziháló lélegzését figyelte egy ideig. Aztán megigazította bundája felhajtott gallérját, mert megérezte, hogy a hideg esővíz a nyakába csorog. Égő szemét belemeresztette a sötét, összefüggő, áthatolhatatlan, sűrű és közönyös feketeségbe, mely körülötte, fölötte és alatta mindent betöltött.- Csak a lelkem világít - gondolta az eltévedt ember, és eszébe jutott, hogy diákkorában hallotta ezt a frázist egyik tanárától, aki a sötét középkorról szerette mondani, hogy a lélek azért akkor is világított. - De az enyém már kialudt - gondolta utána. És érezte, hogyan olvad föl a lelke ebben a feneketlen éjszakában. Már a reggeltől estig tartó hajóút kimerítette. Nyolc órakor indult el, fáradtan a hajóállomásról és tízre meg kellett volna érkeznie. Rongyos tíz kilométer állt előtte, s egy fiatal embernek erre két óra untig elég. Először a folyó mentén haladt, aztán be kellett fordulnia balra az erdőbe. Talán akkor vétette el az utat. Talán korábban fordult az erdőbe, talán később. De az is lehet, hogy már az erdőben tért le a helyes útról. Minden vágat egy-egy új útnak tűnt, s néha két-három kocsiút is összefutott egy tisztáson.- Borzasztó ez a bizonytalanság - gondolta már akkor, amikor az utak között választania kellett. - Borzasztó ez a rendszertelenség, ez a káosz, ez a szabály nélküli világ - gondolta, amikor észrevette, hogy ugyanoda jut, ahonnan elindult, vagy hogy az utak egyszerűen eltűnnek a lába alól, a fák között. De nem vesztette el a fejét. Vidámságot erőltetett magára, fütyörészett, és megpróbált a sarkcsillag szerint tájékozódni. A sarkcsillag mindig északi irányban látszik, ezt tudta, s az állomástól pontosan északra feküdt a szőlőhegy, és a nagybácsi háza, ahová igyekezett. így látta a térképen, erre pontosan vissza tudott emlékezni. Fél tízkor - az óra számlapja akkor még élénken világított - szél támadt és a felhők lassan betakarták az eget. Koromsötét lett. Eleredt az eső. A szél egyre erősödött, s éles, hideg szuronyokat döfött átázott ruhái és didergő teste közé. A hulló víz egyre hidegebb lett, s érezte, hogy az esőcseppek közé nagy, lomha és lucskos hópelyhek keverednek. Most már sejtette: nem lesz könnyű megtalálnia a helyes utat. De nem csüggedt el. Igyekezett humoros oldaláról felfogni a helyzetet, keresett egy vidám dallamot magában, és azt fütyörészte rendületlenül. Arra gondolt, hogyan fogja elmesélni ezt a kalandot a barátainak; meg arra, hogy egyszer csak feltűnnek a bácsi házának világos ablakai, s ő felmegy az üveges veranda lépcsőjén és megrángatja a csengő fogantyúját; odabent, valamelyik sötét, ószagú szobában csilingelni kezd a csengettyű, és a bácsi megjelenik az esőmosta üveg mögött, kezében gyertyával, hosszú köntösében, mellére omló fehér szakállával; világító kék szemében nyugalom honol majd és szeretet. 6 VII. évfolyam 3. szám - 1997. augusztus hó
