Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló
emberek biztatják őket, szurkolnak nekik, mögöttük pedig lombos zöld fák, távolabb falusi házak, virágos kiskertekkel és gyümölcsfákkal. Önmagában ez a kép is színes és látványos... Sok szép képet őrzök még magamban a leírtakon kívül is. Az út lényege a változáson kívül az volt, hogy szembesültem az ország keleti részével, úgy, ahogy van. Néhol sivár és egyértelműen magán viseli a jelenkor legnagyobb bűnének, az igénytelenségnek a nyomait, de mégis a miénk. Ez a múltunk, a jövőbe ívelő jelenünk, minden idősíkunk, és főként ez a nekünk rendelt tér, a hely, mely a Szózat óta egyértelműen tudatosult mindenkiben, aki egyszer is végiggondolta ennek a csodálatos költeménynek a soraiban rejlő értelmet. Tudom, hogy a táj képe az emberek leikébe plántált igényeken keresztül változna. Azt is tudom, hogy ez a jelenleg rendelkezésre álló eszközök hiányában szinte lehetetlen vállalkozás. És mégis hiszek a lélek kisugárzásában, mely akkor is hat, ha a prózai, fizikai síkon tengődő külvilág ezt nem akarja megengedni neki. Van valami a fizikai burok erején túl. Ez a lélek ereje... Ma láttam egy verebet az utcán. - Nagy ügy! - hallom szinte már a fizikai hallásommal is G.-t, és látom, hogy legyint rá. De ez a veréb nem akármilyen veréb volt. A sivár és agresszív lakótelep lakója, de százszor jobb szülő, mint némelyik ember, ezt bátran mondhatom. Egy tollat vitt a csőrében, azaz vitte volna, de úgy meg volt rémülve, hogy valaki elveszi tőle, hogy csak topogott a járdán, és nagyon, de nagyon féltette azt a tollat. - Ugyan mi lehet az, amit annyira félt szegény? - gondoltam magamban. Egy szál fehér toll volt, elég hosszú és igen puha, láthatóan a fészek belsejébe szánta a párjának meg a fiókáknak. Ahol ilyen gondosan építik a családi fészket, ott nyilván jól is érzi magát mindenki. Hacsak nem jön az ember... márpedig elég gyakran jön. Leveri vagy levereti a madárfészkeket a ház oldaláról. Mégpedig fészkelési időben. Szigetelés címén a madarak otthonát rombolja... Ó, szóval hát azért félt annyira az a szegény kis veréb! Néztük egymást, én barátságos igyekeztem lenni, de az a puha portéka a csőrében olyan becses volt, hogy most nem törődött az én baráti gesztusommal. Egyébként én is a családomról igyekeztem gondoskodni. Egy nagy doboz mosóport és egy flakon mosogatószert cipeltem éppen a kocsinkhoz. Lehet, hogy útját is álltam szegény verébnek, mert ő meg a nagy kilencemeletes ház felé nézegetett. De körbe-körbe is a járdán, nehogy jöjjön még egy ember és akkor abszolút veszélybe sodródjon az a családi fészek! Más ugyanerre rálegyint, de nekem ez egy egész história, ez a verébbel való találkozás. Egy csöppnyi dráma a mindennapok rohanásában és egy darabka természet ebben a kőrengetegben... Kitaláltam egy képtelenül hülye szót: filonasztia Akár a rajzfilmben az örökké morgó hupikék törpe: utálom, ha szeretek valakit. Az ötletet egyébként az adta, hogy időnként találkozunk képtelenül sötét agyú diákokkal is. Van, aki nem szégyelli el soha magát, ha csak a hasára üt és össze-vissza tippel- get, ahelyett, hogy normálisan tanulna. Vaktában mond minden hülyeséget, és ugyancsak nagy önuralom kell hozzá, hogy ezt el lehessen viselni... De mondhatom úgy is, szeretem, ha utálok valakit. Mindenképp groteszk a hangzása és az értelme is... Az életünk voltaképpen úgy telik, hogy naponta megússzuk a halálunkat. Bár az 12 VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám
