Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Farkas András: Morzsák - Utószó (részlet)
A saját nekrológját írta meg...? A költők megfogalmazzák művészi hitvallásukat, ars poeticájukat. Előre tekintenek, a jövő titkait kutatják, a költői művük utóéletét. Párbeszédre hívják az utókort. Kell ez? És mire? A hierarchia földi helyünket, rangunkat mutathatja meg csupán. De mi marad egy ember után? Még a császárok neveit se őrzi mind az utókor. És a költőkét? Közülük többekét és több szeretettel, mint az uralkodókét. Ezért a vívódás és a hitvallás, a párbeszéd keresése Istennel és emberrel. És van, aki megfogalmazza a saját nekrológját is. Olyasmiről ír, beszél, ami méltóképpen szól mindazon dolgokról, melyek őt a leginkább jellemezték. Nincs belemagyarázás, tolakodás vagy krokodilkönnyek. Életünket és halálunkat csak mi magunk ismerhetjük igazán... (A kiadó) Farkas András: Morzsák - Utószó (részlet) 1. Ezzel a kötetemmel, a Morzsák-kal elérkeztem életem döntő, befejező szakaszához. Innen már minden meredeken egy irányba mutat, ezen túl minden ráadásnak minősül. Úgy vagyok mára már, mint a pódiumon tapsot kapott művész, aki programja végén, a megértésért cserébe, még játszik valamit, olyan - szívbélit, amiért annyit úgysem tudnak fizetni, amennyit az neki ér. De felszabadultan a kötelezettség alól, másként, bensőségesebb hullámzást enged rá társaira, a hallgatóságra. Hogyan jutottam el eddig a kötetig? Ahogy az írók általában. írtam, kiadtam ezt is, azt is, kerestem-kutattam a kapcsolatokat, hatni szerettem volna. Mint a gyerek, aki mesélő anyjának azzal akarja meghálálni a sok mesét, hogy maga is költ valamit az anyjának. A visszaragyogás igénye, a törlesztés, az adakozás vágya lendített előre. Szerep? Önteltség? Képességeim túlértékelése? Valami más egyéb biztatott? Dante, a számkivetett, a kiváló jogász, mellesleg a Commoedia költője, beleavatkozott korának legmagasabb szintű személyi vitájába: arra keresett választ, hogy az egyeduralom tekintetében kit illet az elsőbbség. Hívő keresztény és itáliai létére nem átallotta azt állítani, hogy a császár az első tekintély a világban, annak ellenére, hogy egész világképe, tudata, lelkisége fölött az Egyházat tudta, lelkületével, ilyen-olyan jogosultságaival. Nem kérdezte meg a császárt, sem a pápát, csak mondta a magáét. Miért is? Az írásból vette az indokot: Ha az Isten a talentumot adta, annak a kamatjával is el kell számolnunk. Tehát Dante tudta, ezt akarta tudni, és bátorsága, mersze szegődött hozzá: kioktatta a gőgös, magakellető főpapot, venné tudomásul a sorrendiséget, ahhoz igazítsa evilági életében a lelke fegyelmét. Nekem itt, ma, 1995-ben, ebben a havat sodró januárban megengedte a lelkiismeretem, hogy befejezzem azt a gondolatsort, amit 1994 őszén dajkálgattam: összehordani írásaim közül annyit, amennyit mozaik-rendszerével kivetíteni képes az eligazító szemléletében. Matematikai képletekben, nem súlyos gondolatsorokban, hanem a vers-zene köntösé46 VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlékezve # Különszám
