Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Sziki Károly dokumentum-játéka - Az eskü lefoszlik
Sziki Károly dokumentum-játéka: Az eskü lefoszlik Elköveti-e az esküszegést a szülő, az anya, az apa, ha nem tartja be ígéretét, nem megy haza „időre”, mert éppen más dolga akadt: a pillanat kényszere folytán világtörténelmet kellett csinálnia, arrébb kellett tolnia az idő berozsdált tengelyét? Ki a felelős mindezért? Mivel lehet kárpótolni a gyerekeket, a kislányt és a kisfiút, aki azt hitte, hogy náluk, mármint a gyerekeknél fontosabb dolog nincs, nem is lehet kerek e világon? Pedig a kérdés így is felmerült 1956-ban, amaz október-novemberi napokban. És ezek a kérdések még nem is a legtragikusabbak. A mélyebb, a megrázóbb esküszegés az, amikor menekül a család a Mózes-kosárba rakott gyerekkel, és ez a gyerek meghal pár napos-hónapos korában az iszonyatos vándorlás legelső szakaszában, még az osztrák határ érintése előtt esetleg? Vagy még tragikusabb, ha a szabadság első részegségének óráiban, ott, az Alpok lábainál valahol? A menekülő élet, a menekülő sorsok, a szilárd jellemeket és megkínzott áldozatokat megvalló arcok, profilok, a zengő és kevésbé zengő szavak, az elmúlt és régen odalett újrakezdés emlékei feltolulnak az alkalom okából. Mert - miért is? Ez a nyugtalan, önmagában és önmagáért is nyugtalan lelkületű vándorszínész, a szónak legnemesebb értelmében ekhós-szekérre született Sziki Károly, a Gárdonyi Géza Színház tagja járja a világot. Keresi az időben és a térben azokat a „madzagokat”, amik - mint a lélek köldökzsinórjai - egybetarthatnak olyanokat is, akik eladdig soha nem is találkoztak. De egy nyelvet beszélnek, egy történelem kiszolgáltatottjai, foglyai az örökségnek, amit úgy is hívnak, hogy Közép-Európa, vagyishát Magyarország: az Alföld, a hegységek, a folyók, a tájak, Dunántúl és Tiszántúl és Erdély - mindösszességében: Pannónia. Szent Istvántól fel egészen a mai napig. Azzal együtt, hogy akik 1956-ban elhagyni kényszerültek ezt az országot, nem a mulatság üldözöttjei voltak-lehettek, hanem a Fátum unokáivá váltak, a Végzeté, amely Fátum, Végzet elől nem is volt módjuk kitérni. Mert mit tehetett az a soproni mérnökjelölt, aki a kollektív felbuzdulásban jogosan hitte, hogy újabb árulást, újabb csábítást, újabb hazugságot követ el a diktatúra, - úgy csalták lépre őket! Aztán ne- kibuzdultan a közeli határnak, és akik Zemplénből futamodtak? Képben, hangban, élő és szalagon lévő képsorban, zenében és hanglejtésben, hangsúlyban és versekben, - olykor a próza már nem fokozhatja a kibeszélhetetlent! - gesztusokban és a cellamagány „falkaparásában” - morzejelekben érhető tetten az a lélek, amely nem akar és nem tud elpusztulni - együtt a testtel! A versmondó-színész, Réti Árpád és fegyelemben is társa, Csonka Anikó pergést adtak az irgalmatlan sorsokat, órákat, napokat rögzítő-felidéző nyilatkozatoknak. Mert akik, most onnan, túlról, az Óceán másik oldaláról a millecentenárium és az 56-os időkre emlékezés okából megszólaltak, a homlokukon, az arcuk barázdáiban sem tudták elrejteni mindazt, amit 1956-ban végigéltek. Zokszó ma sincs, csak a szigorú tények világítanak a sze60 VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
