Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Jónás Zoltán jubileumára
mekből. Azt mesélik el, amit ezerszer újra-végiggondoltak, amiről újból kiderül: ma sem tehetnének másként. Igen-igen, így van az ember a sorsával. Ha képes szembenézni a mai és egykori önmagával. Szabó Viola zsolozsmázó hangján és több zeneszerszám segítségével szolgáltatott keretet a lélek idézéséhez. Azért mégis Sziki Károlyra kell legfőképp figyelnünk. Aki egy írói sorsot, tartást jelenít meg, ahogyan magára szerkesztette a börtöncellát, a tehetetlenséget, a testi és lelki kiszolgáltatottságnak és a teljes cselekvőképtelenségnek azt az állapotát, amit negatív jelzésekkel gyötrődött aktívvá varázsolni. Sok-sok szónoklat helyett ilyen mementókat kell alkotni, hogy e mai nemzedék is érzékelhesse, amiről a rosszul és hevenyén megírt történelemkönyvek fél- vagy felénél is kisebb igazságokat szórnak szét a világba. Kinek-kinek érdekeltsége, agyréme, ideológiai gyomorrontása szerint. Mert az igazság mindig is más, mint amit a vájt fülűek és a tetszelgőek hinni vélnek. Akár magyarkodnak, akár csak liberálisok akarnak maradni az érdek utólagos elkötelezettjei! És csak emlékeztetünk: Nemcsak a költők szólaltak meg ezen az estén, az egy órán át tartó szellemidézésben, hanem a hontalanságot szenvedő amerikai magyarok is, többek között Bánkuti Elza és Ilona, Bodor Péter, Székely Árpád, Pál Lászlóné, Róza, Cserey Erzsébet, Tímár János, Juhász Tibor, Váró Márton - mennyi ízig- vérig magyar név és lélek: Magas István és így tovább, és így tovább... És édes Istenem! Mennyi értelmes, vátesz-szerűen jó írónk nincs már azóta: Illés Gyula, Füst Milán, Örkény, Németh László, Kassák Lajos, Tamási Áron, Márai Sándor, Vas István. És mennyi meg sem születhetett, bár a latin közmondás állítja: poéta nascitur, a versfabrikátornak nem kell különösen tanulnia, csak megszületnie. De életben maradnia? - néha emberfelettinek látszó feladat. Vagy minden csak látszat. Az a szabadság is, amiért a vér folyt a pesti utcán? Jónás Zoltán jubileumára Jónás Zoltánnak attól jubileumi ez az 1996., hogy huszonöt éve mondja a verset. Nem egyedül kezdte, nem is egyedül fogja végezni. Mert a vers - ha keveseké is -, de mély és értékes szerelem. Még magam is emlékszem, amikor a Szívós Jóska pódium-csapatába „beszállt” Jónás Zoli is, több társával. A sok név közül - mert ő is említi meghívójának élén - Kakuk Jenőéket emelem, feleségével párban elhivatottsággal zengték-énekelték a nekik és nekünk egyszerre szent és lelkesítő szövegeket. Akár Radnótitól, akár Adytól akkor nem is volt veszélytelen Ady Endrét szavalni, akár József Attilától, Petőfitől, Aranytól vették a zengő sorokat. Tudták, érezték és éreztették, hogy a vers-zene, a rímek és a ritmusok, a felharsanó, vagy elsuttogott magyar szavak, itt, Közép-Európában egy társtalanság, egy rokon- talanság megvallását is hordozta, de azt az igényt is, hogy meg kell mutatni magunkat, VI. * évfolyam 1996. december hó # 4. szám 61
